Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 4. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Akkor, ötvenhétben
vonat zárt ajtaján az a szerencsétlen. Különben is új hírekkel riogatták a gazdákat: elindultak a téeszcsé-szervezők. Lám, megint előrefutott a toliam. Még ötvenhét elején tartunk, még térdig ér a hó, az emberek reménykedve hallgatják a rádiót, és váltig tagadják, hogy ők ott lettek volna októberben azon a bizonyos tüntetésen. Tüntetés? Ugyan... Néhány gajdoló részeg összeállt a kocsma előtt. Valahonnan kerítettek egy nemzetiszínü zászlót, aztán elkezdték alatta énekelni a Himnuszt. Miért, miért? Mert éppen az jutott eszükbe. Azt mindenki tudja. A szovjet himnuszt, azt nem. Meg az Internacionálét se tudta mindenki. Hogy miért éppen a tanácsháza elé vonultak? A fene emlékszik már erre. Talán azért, mert mellette volt a pártiroda. így aztán a párttitkár meg a tanácselnök együtt vitték a zászlót, és ők énekeltek a leghangosabban. Nem, nem volt ott az egész falu. Az öreg Krizsánné például épp akkor haldoklóit. Neki még a lánya se volt ott, csak a kapuba szaladt ki megnézni, mi a fene ez a lakodalmas menet. A főjegyző úr, mármint aki régen a főjegyző volt, ő tényleg ott volt. A párttitkár mondta, hogy őt is vigyék magukkal, mert a múltkor is olyan szívhez szóló, szép beszédet tudott kanyarítani a veterán partizán temetésén, hogy csuda. Igaz, hogy az öreg soha nem volt partizán, csak orosz hadifogoly az első világháborúban, de ez nem számít. Ettől még nagyobb szép jelentést lehetett imi róla a járási pártbizottságra. Hát így aztán a falu népe, már aki ott volt, kiballagott a temetőbe, és az ismeretlen katona sírjánál mondták a főjegyző úrnak, hogy beszéljen. Tartott is olyan szép, hazafias szónoklatot, hogy a fél falu népe sírva fakadt tőle. Aztán elénekelték a Himnuszt meg a Szózatot, és elmentek haza.- Igen? - kapta föl a fejét Nyomozó Elvtárs. - A volt főjegyző úr, a tanácselnök, meg a párttitkár? Hogy is van ez? Megnézték. A falu népét nem lehet becsukni. A tanácselnökre, meg a párttitkárra nem lehetett rábizonyítani semmit. A volt főjegyzőre se, ezért csak fél évet ült Kistarcsán. A tanácsházán tartóztatták le egyik délelőtt. Attila barátom - mert az ő apja volt a főjegyző - kétségbeesetten mondta, hogy az apja nem ment haza ebédelni. Meg délután se, a hivatali idő leteltével. Két civil ruhás férfi vitte el kocsival. Valahová... Aztán hónapokig nem volt szabad megkérdezni, hol van. Azt meg még később se, hogy miért. Amikor kiszabadult, megengedték neki, hogy nyikorgó kerekű talicskán hordja ki a vasforgácsot a Csepel Autógyár egyik félreeső műhelyéből. Nem értették odafönt, miért olyan kevés a jelentkező a rendőrtoborzó laktanyákban. Pedig szép kezdő fizetést ígértek, meg ott a vadonatúj posztó egyenruha... A régi rendőrök jó része átállt a felkelőkhöz, aztán vagy disszidált, vagy éppen a halálos ítéletét várta. Kellett volna az új, megbízható csapat, de nem tülekedtek a fiatalok. A politikai rendőrséget meg mégse lehetett kivezényelni közlekedési járőrnek... És ekkor valakinek kipattant a fejéből a nagy ötlet: zsarolni kell a gyanúsítottakat. Azaz: fel kell ajánlani nekik a lehetőséget. Vagy rendőr lesz, vagy elítélt. Tanú akkoriban mindenre akadt. Sanyi, a harmadik szomszédunk fia nemrég szerelt le a katonaságtól. Csinos menyasszonya volt, a tavaszra tervezték az esküvőt. Az apja beteges, szikár ember volt, télen-nyáron köhécselt. Inkább csak besegített a fiának a gazdaságba, amikor jobban érezte magát. Úgy gondolta, az esküvő után át is adja az egészet a fiataloknak.- Képzelje, szomszédasszony! - zokogta Sanyi anyja nagyanyámnak. - Beidézték a Sanyimat a járási kapitányságra. Szembesítették valami soroksári emberrel, aki rávallott, hogy látta valahol Pesten a barikádon, amikor bejöttek az oroszok. Az én fiam váltig tagadott, hogy ő életibe se látta ezt az embert, de azt mondta neki a nyomozó, az a rohadt ávós, hogy ő azt mond, amit akar, annak az embernek a vallomása alapján bármikor 28 XII. évfolyam 4. szám—2002. április
