Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - KÖZÉLET - Renn Oszkár: Az almazuhatag
álmélkodva izguló kedvesének. Egy-egy alkalommal négy-öt verset is elolvasott a szerelem művésznője, és erre Gézu sokszor mondta barátjának: „Ez a nő egyszerűen fantasztikus!” Hát tegnap is nála volt a szép Aliz, és az is lehet, hogy az elmaradás ezzel van összefüggésben, mert azért a szőke asszony a megfelelő oktatói hangulathoz konyakot is kellő mennyiségben fogyasztott. Gézu is szívesen kortyolgatott ilyen partnerrel, nem törődve a bajnoki mérkőzés várható fizikai igénybevételével. Az ultizok már túljutottak az első piros kontrázott rebetlin, meg néhány negyvenszáz ultin, amikor a vonat megérkezett Sajószentpéterre. Itt várakozott a személyvonat néhány percet, és az egyik „kölyök”, aki nézett ki az ablakon, beszólt a fülkébe:- Jön Gézu! - és karlengetéssel kiabált ki az ablakon:- Ide, ide! Itt vagyunk! Lihegve érkezett a vigyorgó leütő:- Tiszteletem! Szevasztok! Miskolcon lekéstem a vonatot, de a taxi utolérte, és most játékra készen jelentkezem!- Gézu fiam! Te nem vagy normális, vagy nincs vekkered. Sürgősen vegyél egyet, mert ezt a taxiköltséget senki nem számolja el neked! - dörögte az Öreg.- Már azt hittem, ma nem lesz kinek feladnom - jegyezte meg a kémiatanár, a csapat legjobb feladója. - Na, gyere, ülj be helyettem veszíteni, mert ma az Öreg verhetetlen! Ma eddig csak buktam. - és kikászálódott volna az ablak mellől, hogy átadja helyét egy új ultiáldozatnak, de Gézu nem akart még játszani. így maradt a veszítő helyen. A most érkező csapattárs kiment a folyosóra a „fejét szellőztetni”, miközben intett mérnök barátjának, hogy beszélni akar vele. Az fel is állt és az egyik ablak előtti fémrúdra támaszkodva hallgatta a lemaradás történetét:- Hát öregem, elég rohadt egy hajnalom volt. Aliz, ahogy azt mondtam is neked, este az előadás után a szokott időben megérkezett a Szinva-hídhoz, ahol én már vártam, azután felcsempésztem hozzám a szobába. Sándor, a portás, legalábbis azt hittem, nem is vette észre. Most is teljesen feldobott, vidám és fantasztikus volt. Igaz, hogy amikor egy Juhász Gyula-verset olvasott nekem a szokásos módon, annyira beringattuk magunkat, hogy az ágy a szekrényhez lökődött. A szekrény tetejére raktam fel az otthonról kapott Jonatán almákat szép prizmába. A lökéstől az összes alma megindult lefelé, és potyogott ránk mint a húsz kiló. Nagyon hülyén nézhettünk ki, amikor szitkozódva, meztelenül, négykézláb mászkálva szedtük össze a szanaszét gurult almákat. Az ágy és a szekrény alól partvissal kotortuk ki a felét. Persze aztán már jót nevettünk az egészen, és még jobban egymásba zuhantunk.- Csak azt ne mondd, hogy a leszeretkezett almazuhatag miatt nem érted el a vonatot - szólt közbe a még mindig morcos barát.- Hát az igazi balhé ezután jött! Már hajnal felé, amikor szenderegtünk, megszólalt a telefon. Nem tudtam mire vélni, az óra negyed ötöt mutatott, és ráadásul vasárnapon. Csengett vagy négyszer, amikor beleszólás nélkül felvettem a kagylót. A Sándor portás hangját hallottam belőle, amint valakinek mondta: „Mondom, elvtársnő, hogy nincs itthon, még tegnap délután elutazott valahová.” És rögtön le is tette. Egy perc múlva ismét csengett a készülék, de én értettem a jelzést, hogy nem szabad itthon lennem, tehát nem vettem fel a kagylót. Vagy tízszer csengett. Aliznak mondtam, hogy egy asszony keres elég kitartóan. Láttam rajta, hogy egyre idegesebb. Felöltözött, de én nem engedtem el. Jól is tettem, mert egy negyedóra múlva Sándor halkan kopogott a bezárt ajtón, és beszólt, hogy egy feketehajú, elég erőszakos hölgy várakozik a diákotthon előtt, és türelmetlenül fel-alá járkál. „Jézusom, ez Ica!” - csapott a szájára Alizkám. - „Honnan tudta meg?” - kérdezte magába roskadva és megrémülve. Sándor még besuttogta: „Ha elmegy, majd szólok. Kettőt 100 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
