Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - KÖZÉLET - Halász János: A magyar kultúra napján
HFyO%To¥ oKT dftoa/áAx, c (Járnod qA /ou/tüva nafyán Tizenkettedik alkalommal köszönthetjük a Magyar Kultúra Napját. Ez a nap alkalom arra is, hogy fejet hajtsunk mindazok előtt, akik közeli és távoli múltunkban munkásságukkal hozzájárultak megmaradásunkhoz, kultúránk ápolásához, hordozói voltak annak a magyar kultúrának, amelyről megemlékezni ma itt összegyűltünk. Kölcsey, a Himnusz költője ezen a napon fejezte be a „nemzet imájának” megirását. A Himnusz azok imájává is vált, akik kortársként talán kritikával illették őt, mégis képesek voltak meglátni benne a közöst, azt, ami mindannyiunké. Nekünk, az ezredforduló magyarságának szintén meg kell találnunk a közös értékeket, a valamennyiünk számára értéket hordozót - magunkban, s egymásban. Nem kell elrejtenünk véleményünket, és nem jelenti véleményünk megváltozását az sem, ha elismerjük mások értékeit, munkáját. E példa figyelmeztet arra is, hogy nem szabad bezárkóznunk ellenérzéseinkbe, megláthatjuk, és meg is látható a valóban értéket hordozó. Fel kell ismernünk, hogy számunkra nem a viták, az ellentétes vélemények jelentenek veszélyt, hanem ezeknek a vitáknak az elmaradása, lezáratlansága, a „meg nem gondolt gondolat”, amely több mint negyven lassú évig gátolta tenni-vágyásunkat, kibontakozási lehetőségeinket. Szükségünk van egymásra, tartozzunk bármely világnézethez, és ami nagyon fontos, szükségünk van egymás kritikájára és egyetértésére, az odafigyelésre. Ez közös méltóságunk alapja. Nem hagyhatjuk, hogy fontos gondolatok befogadó közeg hiányában veszendőbe menjenek, hiszen tudjuk, s sajnos gyakran tapasztaljuk is, hogy a hatás nélkül maradt gondolat, lett légyen bármennyire nagyszerű, sértett attitűdöt alakít ki. Egerben, az elsők között alapított püspöki székhelyen, talán még inkább nyilvánvaló, hogy Himnuszunk, s valamennyi nemzet Himnusza, az adott nép számára talán a legfontosabb jelkép. Ne felejtsük el: „A műveltség jósorsban ékesség, balsorsban menedék”. E gondolat Magyarországon különös érvénnyel bír. Az a nemzet, amelyről Kölcsey így írt; „Balsors, akit régen tép”, pontosan átérzi e gondolat tartalmát. Veszteségeink, hányattatásaink ellenére a kultúránk és értékeink megőriztek minket és mi is megőriztük legfontosabb értékeinket. Magyarságunkat, hazaszeretetünket, sírjainkat, templomainkat, vagy akár egy megsárgult fényképet, egy régi könyvet az otthonainkban. Fontos ez. Fontos a legkisebb tárgy, a legkisebb részlet is. Hiszen a kultúrára leselkedő egyetlen valódi veszély az, ha mi nem érdeklődünk iránta. Mi magyarok, mi emberek Gyakran mondják, hogy a kultúra sokba kerül, drága, nehezen elérhető. Én azt gondolom igazán sokba az kerülne mindannyiunk számára, ha nem lenne. Nem tudom lehet-e múltunkról, kultúránkról beszélni elfogódottság nélkül, a magyarság történelmének ilyen élő színfala közt, amilyen Eger városa? Az itt élők a lehető legjobban tudják azt, hogy amit magyar kultúrának nevezünk, az nagyon is élő, nagyon is velünk együtt lélegző alkotóeleme jelenünknek. Szerves része személyes és közösségi életünknek. A múlt azon jele, amely mellett épp elhaladunk mindennapjaink mozgásában, talán már a következő sarkon újra szembejön velünk, s a régi ismerősök megszokottságával vesszük tudomásul egymás jelenlétét. S valóban nemzeti kultúránk a legszélesebb körű ismerősünk, úgy is, mint egy közösség tagjának, s úgy is, mint magánembernek. Ahogy Új Hevesi Napló 71
