Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 1. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Baljóslatú ősz
fogalmazásba, hogy Éljen a mezőgazdaság szocialista átalakítása! Ez olyan mókás volt, hogy kénytelenek voltunk rajta röhögni. Jóska nem elégedett meg a hármassal, amit tanító bácsi adott rá, ezért bepanaszolta az igazgatónál, aki a hármast nemes egyszerűséggel ötösre javította, és még egy csillagot is odabiggyesztett melléje. Abból a mondatból pedig szállóige lett az osztályban. Mi csak ilyeneket tudunk írni: Tavasszal az emberek szántanak, vetnek. Megszűnt a beszolgáltatás, örvendeztek a felnőttek, nem jönnek lesepreni a padlást, nem visznek el senkit. Harcoktól érkeztek hírek, bevonultak az oroszok, hallja a fiú, bizonytalanság lesz úrrá a falun, félelem a reménységen, azt rebesgetik, bombázzák a közeli várost, ki bombázza, talán az oroszok, a fiú a földre tapasztja a fülét, mint a sínekre szokta, hogy hallja, jön-e a vonat, az anyaföld kemény és csöndes. Ahogy anyjára néz, apjára néz, látja szemükben az árnyakat, szeretne megvigasztalódni, szeretne örülni, az ablakból a karszalagosokat nézi az úton, akik egyre idegesebbek és mogorvábbak, a falu végén őrséget állnak, mindenkit igazoltatnak. Végtelen tespedtség vesz erőt a falun, üresek a mezők, a kertek, napokig nincs tanítás az iskolában. Céltalanul ténfereg a fiú a kertben, hanyatt fekszik a csűrben a szalmán, és a szalmaszálak zizegésére fülelve unatkozik, nincs kedve áthívni a szomszédból Marit, hogy játsszanak, pedig Mari ott táblából a birsalmafa alatt a kerítésnél, csak szólítani kéne, füttyenteni egyet. Vasárnap van, derült, verőfényes reggellel kezdődik a nap, az udvaron szunyókál a macska, csillog selymes szőrén az októberi napfény. A diófa megadóan ejti elnehezült leveleit a földre. Majd söpörhetem össze, gondolja szomorúan a fiú, hogy lehet egy fának ennyi levele. Őszönte nem győzte összeseperni, amit a konyhában a sparheltban tüzeltek el. Nem volt nagy diófa, talán még egy koporsó sem telt volna ki belőle. Tavasszal ágain pihentek meg a repülni tanuló kisfecskék. Szombatonként a fa hegyiből leste a fiú, hogy feltűnjön az apja az állomásra vezető úton. Onnét a felső ágról messzire lehetett látni, így mindig ő látta meg leghamarabb hazafelé igyekvő apját, hamarabb tudott örülni, mint a többiek. Meg-meglebben egy kései lepke a rózsabokrokon, talán ez az utolsó nap az életünkben, gondolja a fiú, szülei komor, mosolytalan arcát látva, maga is elkomorul, vajon fáj-e a halál, kérdezi önmagától, nem akar meghalni, annyi szép terve van, elképzelni se tudja, milyen a halál, milyen az, nem élni, de hát ezt senki se tudja, aki még nem jutott oda, azért nem tudja, aki meg odajutott, azért. Eszébe jutott egy vers, Petőfi lelkesítő verse, a Nemzeti dal, s hogy elüsse valami hasznossal az időt, no meg, hogy bátorságot merítsen belőle, elhatározza, hogy kívülről megtanulja, előveszi a könyvet, Talpra magyar, hí a haza! olvassa az első sort, félelme ettől szétfoszlani látszott, bátornak és erősnek kezdte érezni magát, föllelkesült nagyon, fölajzott lélekkel ismételgette: Esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk! Lázasan csillog a szeme, szeretné hangosan kimondani a szavakat, a fülébe harsogni mindenkinek a verset, leküzdhetetlen vágyat érez a szavaláshoz, s hirtelen a konyha közepére pattan és rázendít: Talpra, magyar, hí a haza! / Itt az időm most vagy soha! Anyja, apja döbbenten nézi, mi ütött ebbe a gyerekbe, de nem szólnak semmit, hagyják csöndben, hadd mondja végig, hadd csillapodjon le. Mire a végére ér, hangja rekedten csikorog, mint a kenetlen kocsikerék, szemét köd szállja meg, fáradtnak érzi magát, rettentően fáradtnak, arca láztól piros, kezei görcsösen ökölbe szorulnak, kirázza a hideg, a fogai vacognak. Anyja lefekteti, s ő néhány pillanat múlva már alszik is. Alomtalanul, mint a fészer előtt a tuskó. 26 XII. évfolyam 1. szám—2002. január
