Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Alagsorban
szaktanácsadói mellékállását, sőt annak a bizonyos pártfogójának is mennie kell a gyárból, aki ezt az állást szerezte neki. P. csak bólintott rá, és tovább bámulta a szürke betonfalat.- Tudod - mondta színtelen hangon - hajdan azt mondta az apám, hogy mindegy, mit csinál az ember, csak becsületesen végezze a dolgát. Akkor, és egészen mostanáig úgy éreztem, igaza van. Végtére is az önbecsülés a legfontosabb az ember életében. Most valahogy megingott ez a hitem...- Átvertek - dünnyögte Pataji maga elé. - Ezek is átvertek. Le vagyok én szarva!... Amint kiosztották az első felmondóleveleket, napról-napra idegesebbé vált a hangulat az öltözőben. Káromkodtak, a főnökséget és egymást szidták az emberek. Olykor már-már ölre is mentek. Aztán letörték a zuhanyrózsákat meg a csapokat. Meg lehetett ugyan kérdezni, ki tette és miért, de jobb, ha nem várta meg a kérdező a választ. P. behúzódott a sarokba és igyekezett láthatatlanná válni. Leperegetek róla a mocskolódó szavak. Nem szólt rájuk, ha valaki a tiltó tábla alatt cigarettára gyújtott, s az se zavarta, hogy a szekrények tetejére dobálják az üres sörösüvegeket. Már az se érdekelte, hogy a rendész főnök őt szidta össze a szemét meg az üvegcserepek miatt. Komótos, nyugodt léptekkel sétált el a seprőért meg a lapátért, aztán kerített egy szemetes kukát és belerakta. Mindezt olyan határtalan nyugalommal tette, hogy az már őt is idegesítette. Végül belefújt a szondába, s maga is elcsodálkozott, hogy nem változott meg a színe. Este, amikor az utolsó ember is elment az öltözőből, összetolta a két keményfa padot, hogy dikót csináljon magának éjszakára. Ilyenkor fölnézett a plafonra, és összeszoruló torokkal kérdezte: „Meddig büntetsz még, Uram?” Nem kellett túl sokáig várnia. Egy hideg, sötét januári reggelen úgy érezte, visszafelé fut alatta az autóbusz. Szédelegni kezdett, izzadt, a torka összeszorult, és kánkánt járt a gyomra. Még szerencse, hogy üres volt... A lába közé rakta a táskáját, s két kézzel kapaszkodott, hogy össze ne csukoljon. Igaz, abban a tömegben nehéz lett volna elesni. Senki se vette észre, hogy rosszul van, csak egy fiatal fruska kérdezte meg a leszállásnál:- Tetszem, fater, hogy úgy nekem dőlt?! A kerítés vasrácsaiba kapaszkodva vonszolta be magát a gyárudvarba. Pataji utolérte, s betámogatta az öltözőbe.- Ne csessz ki velem, haver! - mondta az egyik lámpa alatt. - Úgy nézel ki, mint akit keresztbe fostak a libák! Azonnal beviszlek az orvoshoz.- Melyikhez, te süket Pataji? Nem emlékszel? Tegnapelőtt ragasztottuk ki a papírt a hirdetőtáblára, hogy január végéig szabadságon lesz. Beülök a sarokba, aztán majd rendbe jövök. Máskor is volt már ilyen, aztán kipihentem... Majd holnap reggel hazafelé menet beugróm az orvoshoz.- Te tudod - hagyta rá a barátja, de azért összetolt a sarokba két padot, és lefektette P-t. így mégis csak kényelmesebb. Senkinek nem hiányzott az a két pad, hiszen akkor már csak itt-ott lézengtek az öltözőben. Már dél is elmúlt, de P-nek még mindig nem akarózott fölkelni az alkalmi nyoszolyáról. Pataji ebédelni hívta, az se kellett. Amikor kint fölkapcsolták az utcai lámpákat, melléhúzott még egy széket, és megköszörülte a torkát.- Hát idefigyelj, P.! - kezdte. - Én igyekszem tiszteletben tartani a kívánságodat. Megértem, hogy kell a pénz, meg minden... De hát a szentségit, te is értsd meg, hogy ilyen állapotban nem lehet nekivágni az éjszakának! Látom, hogy nem vagy jól. Vagy talpra ugrasz és azt mondod, hogy kutyabajod, tréfa volt az egész, vagy telefonálok a feleségednek, hogy jöjjön be érted. 32 XII. évfolyam 3. szám—2002. március
