Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Tusnády László: Különös utas a tengeren
’S^uánácly. ^ám/á ó&ii/cmöá ulaá a fen^weri A hajó nesztelenül siklott a hullámokon; vagy talán nem is mozdult, csak a hullámok nyargaltak győztes, szabad erővel. Péter épp azon tűnődött, neki mindegy, hogy megy-e a hajó vagy sem; neki a távolba vesző paradicsomi sziget csipkés hegyeivel, a párába omló, kicsi házaival, s a nap sugárkévéiben megdicsőült tenger látása jelentette azt, amiért útra indult. Sokféle nyelvet beszéltek itt. Jó néhányat értett is közülük, de most egyikre sem figyelt oda, teljesen belemélyedt a látvány élvezésébe. O, végtelen tenger, hogy lehetne elzengeni nagy-nagy fönségedet? Mélyedben a százkarú virág-, állat-, kusza tenyészet. Mit őrzői oly makacsul? Nyisd fel titkodat! Ráhömpölyögsz az időre, mint kavicsokat, hengergeted évezredeinket; az ember arca tükrödben elmosódik; sokcsillójú, tarka, furcsán kavargó lényeket mutatsz. Ezek a te csodáid. Ha akarod, ezeket is elmosod. És elmosol mindent. Mindent elmosol, elaltatsz csendesen. Mosod a múltjainkat; a jelent is, mely már a múltba pereg, csak fájdalom marad utána. A gyöngyhalászok leszállnak mélyeidbe kincseket keresni; csontjaikat megropogtatod, tüdejüket elemészted, nyomorékká teszed őket. Valahogy minden megnyomorodik. Gyöngyhalászok vagyunk, valamit kutatunk, s az idő végtelen óceánja kiforgat bennünket; sajnáljuk az elrepült perceket, vissza szeretnénk idézni őket, nem tudunk belenyugodni, hogy örökre eltűntek. S mi maradt csupán? Elhagyott távoli házak ragyogó kék partokon, elárvult szívek ürmagányba zárva, s a titkokat kizengő messzeség. Te, feszülő, sebességmámorban rengő hajó, vigyél oda, hol szeretnénk lenni, hol boldog voltam, gyermekkori álmaimba! Az álom és a gyermekkor nincs messze egymástól. Az agy egy-egy idegpályája álomban működni kezd, a többi tovább szunnyad. Talán a gyermekkorban is egy-egy érzék a legélénkebb, s ennek élménye vésődik bele emlékezetünkbe. Ezért, ha felnőtt ésszel nem ferdítjük el, azok a hajdani képek, történetek megmaradnak gyermekieknek, rikító színben ragyogóknak, s egy kicsit meséseknek. Ó, hova torkollik az álom; a nagy valóságba? Malter, habarcs közé? O, nem. Csináljunk bármit, valami álom megmarad, s így szép az élet. De hova torkollik az élet? A szerelembe. Ó, könnyes ablakú, fény, szivárvány sugarú, elhagyott fehér házak! Megfeneklett bárkák örök sötét vizeken! Mert eljön a kor, midőn nem lehet már erre gondolni többé, mert cethalszájú lények figyelik életünket, s moccanni se merünk. Ami legfájóbb, nevetünk régi énünkön. Ha más kinevet, az is fáj, de mennyivel szomorúbb, ha az a példák fölé görnyedő fiúcska, aki sok jegyzetet készít, gondolván, hogy mindent fel lehet jegyezni, nevetségessé válik számunkra, és már idegen az, aki egykor voltunk. Ilyenkor hadüzenet történik a régi valónak, súlyos, kegyetlen, önmarcangoló minden gondolat. S minden megváltozik. De csak akkor nevezhetjük újjászületésnek azt a változást, ha jót és szépet hoz, pedig azt ritkán adja, inkább az ürességet. - így töprengett Péter, s közben ott kavargóit a nagy hajón vidáman az élet. A napok egybefolytak. Már messze volt sziget és kontinens, legalábbis tengeri mérföldek szerint. A gondolat valóságában nem biztos, hogy így volt. Sokan most is a londoni vagy római sugárutakat járták, a múltjuk ott volt velük, semmit se változott a föld másik oldalán sem, nem úgy Péter számára, mivel helyét sehol sem találta az életbe. Úgy gondolta, itt a helye, újjászületett. Régebben büszke volt a nyelvtudására, most zavarta, ha az emberek Új Hevesi Napló 27
