Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: Az írás dilemmái
szobatársak a kijáratnál azonnal találtak maguknak valami sürgős elintéznivalót, és szétoszlottak. Akkor még elhalaszthatták élményeik megtárgyalását. M. Nagy István Cy?éx érád di/emmiái írni jó és rossz! Jó azért, mert az írás által távoli vidékekre vagyok képes fénysebességgel utazni. Beülhetek egy időgépbe, s halott embereket is képes vagyok életben tartani. Képes vagyok az általam látott és beléköltözött világszellemnek érzékelhető formát adni, a gondolatot illő módon felöltöztetni. Az írás kizökkent az evés-ivás-szexus-alvás monoton körforgásából. Elfelejtem láncaimat, melyek a mindennapok szokásaihoz és piti kötelezettségeimhez rögzítenek. Ha írni kezdek, a vágyaim kiröppennek a szabadba, mint a kalitkából elszökő stiglic. Egyszerűen felszállók a valóság felé. Az írás a megtestesült szabadság, ott van előttem a franciakockás füzetem, és azt írok bele, amit csak óhajtok. Sokan úgy gondolják, hogy írni nehéz dolog. Nekik megsúgom, nem írni, az a nehéz, a nem íráshoz kell komoly erő. De írni is rossz, mert a lényeg mindig elmondhatatlan és leírhatatlan. A szó képes megtámadni és leszegényiteni a gondolatot, hűti és laposítja a szellem vonulatát. A szó ritmusa szinte sosem képes követni a gondolat ritmusát. A legőszintébb írásba is mindig belesikerül egy kis hazugság, egy kis démonizmus. Ez pedig azért van, mert az írással akaratlanul is tetszelegni akarunk. Tetszeni a szomszédnak, a szponzornak meg a hatalomnak - azaz, akiktől függünk. Szkeptikusnak és nihilistának tűnik az a megállapítás, hogy az élet lényegét még sosem sikerült senkinek megírni. Az élet lényege ugyanis néma: néma a szépség, az öröm, a derű, a gyász, a hit, a látás, a végtelenség, a tudás, a csend. A szó csak megtöri a némaságot, megkísérli elbeszélni az elbeszélhetetlent. Minden dolog szótlanságban érik, szavakba öntve pedig elkezd buzogni, néha meg egyenes fröcsögni. Az írás a gondolat teljességéből kiszakított rész, s mint minden rész, tökéletlen és korlátolt használhatóságú. Botor, kisstílű és lehetetlen követelményeket támaszt a realitással szemben, sokszor rabságba akarja ejteni a valóságot. Kialakítja és táplálja a honvágy nyomasztó és kínzó érzését, mert fellibbenti egy magasabb létvilág elérhetőségét. Az aranykorban nem volt könyv, de volt sok szép élet. Ma van könyv, és hanyatlik az élet. Úgy tűnik, minél több a könyv, az élet annál bonyolultabb és ellentmondásosabb. Hiába a jó szándékú írás, mégis az elidegenülés irányába hat, mert mindig győzni akar. Arról nem is beszélve, hogy az egyik szó elpusztítja a másikat, és fordítva. Az egyik könyv kirekeszti a másikat, és fordítva. Ma az írásmü értékét a megvásárolt példányszám határozza meg, a tartalom ambivalens. A pénz őrületéhez odasimult az írás őrülete is, nem tud ellenállni, behódol a globalizációnak, a dzsungelkapitalizmusnak, meg mindenfajta divathullámnak is. A szépség forrása helyett a legtöbb esetben a botrány forrása lett. A politikai adok-kapok népi játék eszközéül ajánlotta fel magát, ezáltal a magasztos írás a heccelés, csúsztatás és kekeckedés kénköves mélységeibe bukott. Az írás lényegében pótcselekvés. Igazában a gondolatot nem leírni, hanem megélni kellene. Aki a megélésre képtelen, az elkezdi leírni, lefesteni, kifaragni vagy 86 XII. évfolyam 2. szám—február
