Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Megkésett tiszteletadás Bárdos Lajos előtt II
megjelent egy könyv: LISZT FERENC A JÖVŐ ZENÉSZE címmel, 1976-ban, mely egy nagy Bárdos-tanulmány Liszt zenéjéről. Megvettem mind a két könyvet. Felvittem hozzá. Kértem, dedikálja. De amire különlegesen büszke vagyok: a Lisztről szóló könyv dedikálása a következő: CSERNICZKY DÉNES KARTÁRSAMNAK BÁRDOS LAJOS 1978. VIII. 30. Most ősz fejjel, egy élet tapasztalatával kezdtem valamennyire felmérni, hogy ki volt Bárdos... Mert az emberek igen nagy százalékban úgy vannak, hogy hajlamuknak megfelelő szakmát, szakterületet választanak, és ott tanulnak és igyekeznek elsajátítani minél többet. Ebben a technikailag és szellemiekben is hihetetlen mértékben fejlődött világban egy vagy legfeljebb két szakterület ismerete már komoly dolog. Kivételes adottságú embereknek adatott meg, hogy ehhez még valamit hozzá tudjanak adni. A régi értelemben vett polihisztorok világának vége, hiszen annyi különböző tudást emberi agy befogadni nem képes. De hát itt van Bárdos. Ő már a felgyorsult 20. század embere. Mégis 100%-os tudású karmester, orgonamüvész, egyházzenész, zeneszerző, zenetudós, pedagógus, folyóirat- és könyvkiadó, és a zenei élet egyik irányítója. Köszönöm a sorsnak, hogy volt idő, amikor mindennap láthattam, beszélhettem vele, tanított, feljártam lakására. No, ezt megírom: Valami zenei megbeszélnivalóm akadt. Felhívtam telefonon, megbeszéltük, hogy ekkor és ekkor felmegyek a lakására.- Tanár Úr! Tessék megengedni, hogy magammal vigyem kislányomat is!- Igen, rendben van, hozzad! Marcsi lányom és én felmentünk Bárdos akkori Mártírok úti lakására (ma Margit körút) Becsöngettünk. Maga Bárdos nyitott ajtót.- Tiszteletem, Tanár Úr!- Szervusz. Gyertek, gyertek!- Tanár Úr! Tessék megengedni, hogy bemutassam kislányomat. Marcsi akkor volt 17 éves. Az akkor hetvenes éveinek közepén járó, világhírű Bárdos Lajos, aki már benne volt minden magyar lexikonban, de említést tett róla nem egy külföldi lexikon is, aki, kedvenc szóhasználatommal "egy két lábon járó félistenszobor volt”, kezet fogott kislányommal, meghajtotta fejét, és azt mondta:- KEZÉT CSÓKOLOM! Új Hevesi Napló 77