Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Nyelvédesanyánk
Ő valóban hasonló bölcs nekirugaszkodásból rangsorolta a nyelveket. De ez az ügy rég lezárult. Mint ahogyan abban az időben tanították: Sztálin tekintélye kellett ahhoz, hogy ez ellen a hamis elmélet ellen fel lehessen lépni. Sőt maga a nagyvezér lépett fel ellene. Csúfosan állunk itt az igazsággal, ha Maar elméletének a felmelegítői ellen csak a hajdani zsarnok tudna megvédeni... Maar elméletét Sztálintól függetlenül is az örök feledés homályába lehet küldeni. A nyelvek összefüggnek az adott társadalommal. Az emberi lélek tükrei. Világos gondolkodás és fejlett nyelv nincs meg egymás nélkül. A többi agyrém, vád csupán. Még az úgynevezett primitív nyelvek is magukban hordozzák a gyors fejlődés lehetőségét. A második világháború előtt a németek sok indián nyelvet tártak fel. Ezért nehéz volt olyat találni, amelyről ők még semmit se tudtak. Egy kicsi területen mégis élt egy olyan törzs, amelynek a nyelvét még ők nem tárták fel. Ez lett a titkos híradások alapja. Túl gyorsan sikerült úgy tökéletesíteni, hogy a modem hadászat igényeinek megfelelt. A primitív társadalmak kutatói nem csupán a gyengeséget, a primitív szintet látják meg a szinte kőkorszak világából itt maradt törzsek nyelvében, hanem a szépet, a hamvasságot, a tisztaságot, a felsejlő kezdet igézetét is. Minderre azért képesek, mert közel jutnak az adott emberek leikéhez. A magyar nyelv bősz csepülőitől épp ebben különböznek: az utóbbiak és az előttük említett kutatók között sok fényévnyi a távolság. Nyelvünk támadóinak valójában velünk van bajuk, tulajdonképpen tőlünk akarnak minden emberi méltóságot elvitatni, ám a szerencsétlenek nem veszik észre, hogy belőlük párolog el minden emberi vonás. Van egy olyan jelenség, amely idetartozik, de eddig még nem említettem. Fennáll az a veszély, hogy anyanyelvemet védve nem említek egy olyan kérdést, mely igaz, hogy nyilvánvaló, de látszólag ellenem lehet szegezni. Igazán nem adok rá okot, bár soraim olyasmit is sugallhatnak, hogy én úgy képzelem el, hogy magyarul mindent és könnyedén ki lehet fejezni. Szó sincs róla. Ha ez így lenne, semmi komoly dolguk sem lenne a tudósoknak, költőknek, íróknak - megszólalóknak és toliforgatóknak. Való igaz, az emberben sokkal több benne lehet, mint amit ki tud fejezni, de ez általános emberi jelenség. Ha minden csak a nyelv-számítógép nyomogatásán múlna, és egész világunk ott lehetne bármilyen nyelven is - mint megvalósulás, akkor semmiféle művészre, tudósra nem lenne többet szükség, csak a gombnyomogató technikusra. Van, amikor persze nem sikerül visszaadni, leírni, elmondani, amit az ember érez és gondol, gyerekes dolog ezért a nyelvre támadni. Hasonló „okosságra” vall, ha valaki azért veri szét a zongorát, mert nem tud mindent megszólaltatni rajta, amit csak szeretne. A zene, a képzőművészet olyan lelki tartalmakat, lélek-áradást fejez ki, amelyet pontosan ugyanúgy szavakkal egy nyelven sem lehet „visszamondani”, pótolni. Ez tény. Több érzékszervünk van, és általuk többre megyünk. Ez olyan tény, amely miatt nem lehet elmarasztalni épp a mi nyelvünket. Minden természetes nyelvben olyan őselemek is vannak, amelyek az ihlet perceiben létet követelnek, ezek a megvalósulás örömében részesülő alkotót felemelik, oly magaslatra is, amelyről ő nem álmodott. Ekkor érzi azt a költő vagy író, hogy müvében több valósult meg, mint amennyit remélt. A gyermekek gyakorta kérdezik, hogy ki a rossz, ha nem tudnak egy film szereplőin eligazodni. Nem mondhatom nekik, hogy a rossz, mert rossz, senki se teszi. Felnőttként már ritkábban kérdezzük ezt, mert tudjuk, hogy bonyolult világunkban az 42 XII. évfolyam 2. szám—február
