Új Hevesi Napló, 12. évfolyam, 1-6. szám (2002)
2002 / 2. szám - Az idő sodrában
S$2 idő sodrában Miközben kifelé ballagunk a télből és várjuk a tavasz közeledtét, tervezünk, reménykedünk és egyfajta számvetést teszünk tetteinkről, akár új év közeledtén tesszük. Minden ember élete jó és rossz párharca, jó tettek és tévedések egymásutánja, lenn és fenn, melyet az ősi életvíz-motívum fejez ki legtisztábban. Ismét válaszút elé érkezett az ország. A jót vagy a rosszat, a hasznosat vagy az értékeset, az igazat vagy a hamisat válassza? A határozott értékrenddel bíró ember számára ez szinte nem is kérdés. A gonosz hogyan kelhetne bírókra azzal, aki jó cselekedetekkel, tevékeny élettel bizonyította szándékai tiszta voltát, útja helyességét? Az üres formalizmusban tobzódó, másoktól lopott szlogenjeit szajkózó programtalanok hogyan kelhetnének versenyre azokkal, akik számára a „Hass, alkoss, gyarapíts” nem üres szócséplés, hanem megélt, mindennapi életforma? Miközben a leendő vesztesek vásári marakodássá, árokszéli dulakodássá próbálják hitelteleníteni kettejük párharcát, kiforgatni ellenfelük minden szavát és tettét, és ebben a pótcselekvésben élik ki magukat, a csendes szemlélő viszolyog és szeretne már túl lenni az egészen, hogy ismét a hétköznapi tettekkel foglalhassa el magát. A magyar alkotószellemű nép, és szereti előbb intellektuális síkon megélni a terveit. Ehhez viszont csendre van szükség, a lecsendesedés lehetőségére. Ezért nem szeretjük a zajongókat. Azokat, akik alkotóerő híján másokat irigyelnek, rágalmaznak és fúrnak bárhol, ahol erre lehetőségük adódik. Ismét a lelki nyavalyákról kell szólni. Azok, akik nem tudják, hogy az anyaországon kívülre szorultak nem ellenfeleink, nem riválisaink, hanem vér szerinti testvéreink, azok a magyarságról semmit nem tudnak. Semmit nem értettek meg a magyarság tragikus, gyászos múltjából, hiszen naponta tépik, cibálják ki magukat belőle és tagadják meg nemcsak a tőlünk távolra szakadtakat, hanem magát az anyaország népét is, mivel a tagadás szelleme vezérli őket. Mocskolódásaikkal és hisztériakeltésükkel talán nem is kellene foglalkozni, hacsak nem annak okán, hogy helyettük is tartozunk megkövetni mindazokat, akiket a státustörvény kapcsán vérig sértettek. Helyettük kell elmondanunk, hogy egy normális nép tagjai nem távolodni igyekeznek egymástól, hanem közeledni azokhoz, akikkel mindig is együvé tartoztak. Székelyek, csángók, felvidéki és délvidéki magyarok, és az Európa-szerte, valamint a tengeren túl, a világ minden táján élő magyarok egyként részei annak a nemzetnek, melyet árulói folyton el akartak tépni egymástól. Részei azok a nemzetiségiek is, akiknek jó szándékát és derűs alkotókedvét senki nem vitathatja el, hiszen velünk együtt tették olyanná Magyarországot, amilyennek mi szeretjük. A közös kultúra, a közös nyelv ápolása, megtartása olyan közös gondunk és kötelességünk, ugyanakkor nagy-nagy örömünk, melyet legfeljebb irigyelhetnek tőlünk, de minden nyelvrontó szándékkal sem tehetnek tönkre. A kultúra ugyanis külső körülményektől függetlenül is éltet és életben marad, ha vannak jókedvű művelői. Miközben kétségbeesett kísérleteket látunk arra, hogy mindennek az ellenkezőjét bizonygassák, akár hazugság, tényhamisítás, intrikák és diplomáciai aknamunka révén is, felemeljük hitünket és szavunkat mindazokkal és mindazzal szemben, akik és amik gyarló emberi porhüvelyüket, szétporló földi hatalmukat igyekeznek szembefordítani egy nem földi szándékkal, mely hitet és hivatást adott egy népnek egy valaha hatalmas, ma viszont kicsinnyé zsugorított országban. Összetartozásunk ma már tudományosan, genetikailag is bizonyítható, a magyar tudósok kötelessége, hogy ezt egzakt módon is igazolják. A miénk pedig mindössze annyi, hogy bátran szembeforduljunk és válasszunk jó és rossz között. Új Hevesi Napló 3
