Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Braun Melinda: Az én csodás üveggolyóim
Fiatal tehetségek bemutatkozása (jQmu<n Cfffie/inc/a én có&dáb ÜAje^o/yéóm A nyár vöröslő ölelése simogatássá aranylott át... S az őszi város egyszerre - egy melegség szőtte emlékből hozámmosolyodó - könnycsurgásos arccá válik, mely télibús, vadul hasogató felnőtt-gondolataimtól megszabadít, s máris a felhőévek szárnyán kacagom vissza magam a pacsirtaszavú, ezüst koszorús gyerekkoromba... Fátyolosán rejtelmesedik fel egy szoba... közepén egy kuporgó kisember szájtátva, ámuló szemekkel csodálkozik: kezében üveggolyók, melyekben szivárványos lepkeszínek repkednek... Forgatja, gurítja, görgeti, kocogtatja őket, s boldogan nevet, ahogy feltárul előtte az egyetlen és legigazibb világ, nevet... nevet a gyermekek szívéből felpatakzó hittel, nevet, s virágszemében angyalok tánca csillog... Mert ott van e ragyogó csodákban az ő életének egész mindensége: az anyai kéz pelyhes, lágy érintése, az apai, kéklő megbocsátás, a mesék édes méze, a rozsdán lomboló erdők manós rejtekezése, a halkan éneklő patakok csillagléptű tündértánca, az éjjeli rét illatos bánata, mind az összes suttogós, pillés gyerektitok, s minden ártatlan hajnalt csókoló, fénylő szellő, az aranyló harmatot zokogó, boldogságos percek, ott vannak a gyertyafélelmes, térdeplő imádságok, s ott van a téli erdők otthonillata, s a távolban egy sírósan visszatekintő kép: piciny család karácsonyos szeretetben ringón ölelkezik, átölelik egymásnak a világot, s saját maguknak egymást... Az én egész életem ott homályosul e fakó, ezerszer megsimogatott emlékben, megragadnám, szívemhez szorítanám, hogy gyerek maradhassak mindörökké, hogy megáldjon engem a fájdalmasan gyöngyöző ég, hogy egy életen át melegedhessek anyám reszkető szívében... De csak állok itt, az árván csöndes, barna álmába feledkező őszben, s felnőttségem minden eredendő bűne a vállamra nehezül, tompán jajdulva, némán kiáltok... hiába... Magányos vagyok a kietlen, vacogtatón szürke városban, magányos az elhidegült, élesen vágó emberi mozdulatok közt, a megfagyott vágyak és szívek közt, De legmagányosabb épp a saját gyermekkoromban vagyok, hisz elveszett mind az összes üveggolyóm, s a ridegtető jövőtől vacogva, őrültül tépve hajamat, forgó szemekkel keresem, csak keresem őket mindenhol: a türelmetlen érdektelenségben, a kiüresedő, kegyetlen szemekben, a fénytelen legyintésekben, s a tépázó gyűlöletben tobzódó öldöklésben, s mindvégig... mindvégig remélni vágyom, hogy a tündöklő golyók odagurultak talán az én szegény-szegény, megkeseredett, tétován sími sem merő lelkembe. De végem van már, vágyom az árnyas forróságot, a vigyorgó halált, mert — ó jaj — vérzőn dobogó szívemben megvakultak és eltörtek már gyerekkorom üveggolyói... 56 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
