Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - Fiatal tehetségek bemutatkozása - Braun Melinda: Magány
Fiatal tehetségek bemutatkozása G^y^e/vnda Liliomszámyon rezzent csillagfolyóvá a hajnal, s a lepkehalálú erdőre rámosolygott a lángcsókú ősz. Félelmes kétségeim elől menekülve tébolyultan futnék, csak rohannék sápadt rémülettel, de a vállamra remegőn odahulló könnyemléke mintha szirmos alkonyt csendesítene szívem szerelmesedé völgyeibe... S az álmodó lombok zizegésével elémaranylik az én drága anyám angyalharmatot szelíden gyöngyözgető szeme, s ősz arcának fátyolos avarmosolya az én szürkévé némult, gőgössé jegesedett, s szegényszegény szívemet ölelve simítja megkeseredő, árván-fázós zokogássá. Térdre borulok vacogva, önnömáltal megcsalatva, fájdoklón... s a virágreménylő réten hideglő szégyenajakkal, éjlelő-gyáván suttogom elködlő, mosolyleples gyermekkorom áldottkezü imádságát... s madárdalos szárnyakon száll az egek mindenségébe az áhítat... úgy száll, mint anyám kezének reszketeg álma a lámpafényes téli elalvásokkor... S én magányosan, mindenkitől elhagyatva, elüldözve rettegek, hogy többé már senkiben és semmiben nem merek majd hinni, s hogy habzó szájjal, eltaposva, utálkozó köpésektől borítva pusztulok el, én, aki hűtlen lettem apám hívő, tiszta tekintetű szívéhez, hűtlen az én szülőföldem ezüstösen szentté rejtelmesedő, örökké eltűnt sírjaihoz, s a lelkemben sustorgó, téli kályhák fasírású lobogásához, megtagadtam a zokogószavú családkarácsonyok zendülő csillagjait... Szemem tükrében szégyenletes gőgű képek rémlenek esős tekintetté: Összeszorított szájú, idegesen türelmetlen mozdulatú, fennhéjázó kölyök nyivákol, s tagadja szüleit, ellöki a virágmosolyú emlékeket, s kegyetlenné torzult hitetlenséggel szid, ítél, érzéketlen kétségei miatt dühösen üti, ellöki a csillagmesés, egekbe reppenő együttlétek hallgatag örömét... De mindebből semmit sem lát ez a förtelmes rémképekben vigyorgó arc, ez a megtört gyávaságtól kiüresedett, poklos tekintetű felnőttség, ez az iszonytató, ridegtető bűnöktől reszkető és vacogva összekuporgó tizennyolc év... Amíg fejemet anyám ölébe fúrhattam elkeseredettségem visszafojthatatlan, forrón ártatlan könnyeivel, amíg áhítattal hallgathattam szívének minden szelíd szárnyú dobbanását, amíg csókjában érezhettem szeretetének örökkön fájdalmas leheletét, amíg végigsimított lepkelelkű kezével az én megfáradt, elráncolódott szememen, amíg bármikor átölelhettem, amíg rezzenőn patakzó arcához ölelhetett engem, amíg éjjeli álmaimból kiáltozón felriadva is tudtam, hogy az Ő tekintete mindig rámragyog majd az első ezüst hajnalfénnyel... Amíg nem némult szürke, tátogó köddé, az egykor pipacsos angyalléptektől reményesedő jövő, s egykor nem akartam különb lenni, mint az egyszerű boldogság szőtte, de immár aranyfolyóvá távolodott múltam, amíg nem rándítottam vállat a megtört életek szélfútta hamvai felett... Amíg őszintén, kitárt lélekkel szólhatta, a gyertyafényben rejtekező, - mostanra már régen halott - Istenemhez, amíg vöröslőn lüktető szívvel magamhoz szorítottam minden áldott szeretetfájdalmat, amíg még igazán gyerek voltam... addig soha-soha nem voltam ennyire magányos... 70 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
