Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: Vannak-e ma is szentek?
A gondolatom azonban tovább folyik. Eszembe jutnak azok a főbankárok, vezérigazgatók, államhatalmi vezetők, akik megérdemelten vagy anélkül, annyi pénzt keresnek, mintha valami óriási hőstettet hajtottak volna végre. Elég nekik felmondani, máris vagyont kapnak. A pénzkeresés nem is jó kifejezés, mert többnyire arról van szó, hogy egymás között osztozkodnak. 10-20 milliós végkielégítéseket, sok százmilliós sikerdíjakat, igazgatótanácsi tiszteletdíjakat, etc., etc. osztogatnak egymásnak. Milyen nagy hősök lehetnek, hogy ennyi pénzt kapnak egy-egy cselekedetükért, vagy még azért sem? Mert bizony, ha azt nézzük, hogy a 19 éves donorjelölt mindössze az életét, meg egy darab belet ajánl fel gratis, s talán még adójóváírást sem kért (úgy lehet, nem is jár neki), hát a százmilliókért valami borzalmas nagyot kellett tenni. Legalábbis egyszerű, parasztésszel így gondolja az ember. Szerencse, hogy nem én vagyok az ország királya — mármint egyeseknek szerencse -, mert én alighanem a 19 éves donornak utalnám ki a 30 milliós szolgálati villát, mint a főigazgató úrnak. Meg azoknak, akik a gyárkémények tetején, daruk gémjén dolgoznak, bombákat hatástalanítanak. Mindenki vállal kockázatot, csak napjaink hősei az életüket teszik kockára, míg a főigazgatók az adófizetők pénzét. És melyik a jövedelmezőbb? (Ez költői kérdés, azért nincs rá válaszom.) Bizony, napjainkban is vannak hősök és szentek. De vannak álszentek is, sőt ők vannak többen. Ott ülnek a hősök nyakában, és vitetik magukat a magasban. Ezért szinte csak őket lehet látni, őket filmezik, róluk ír a sajtó. Lázálmomban még az is eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az országgyűlési képviselők az alábbi nyilatkozatot adnák: Mi csak annyi fizetést vagyunk hajlandók felvenni, amennyi ma Magyarországon az átlagkereset. Ugyanis mi, képviselők, sorsközösséget vállalunk szeretett hazánk népével, a választónkkal. Szeretnénk mi is a bőrünkön érezni az átlagpolgár napi megélhetési gondjait, így talán igazságosabb törvényeket tudunk hozni. Ez is egy hősiesség lenne. Mert néha a természetes állapot megélésére is hősiességre van szükség. Egy másik lázálmomban meg az alábbi vízió kínzott:- Kérem, minket alaposan meg kell fizetni - szónokolt egy képviselő -, nehogy korrumpálni tudjanak. - Erre felállt egy csomó munkanélküli, hontalan, nyugdíjas, alkalmazott, rendőr, tanár, és üvölteni kezdték:- Minket is alaposan meg kellene fizetni, hogy ne lopjunk, ne menjünk betömi, és ne csaljuk az adót. Igen, vannak hősök és szentek. De néha már annak is örülnénk, ha némi normalitással találkoznánk a „kivívott szép demokráciánkban.” Ez talán majd akkor lesz, ha a szentek legyőzik az álszenteket. Hajrá, szentek! Csak az a baj, hogy a szentek nem harcolnak. Teszik a dolgukat, felmásznak a darura, vállalják az életveszélyt, felrobbannak a bombával, odaadják a belüket, de nem harcolnak. Inkább csendben meghalnak, végkielégítés nélkül. Nekik végtisztesség jut jobbik esetben. Én akkor is azt mondom: hajrá, szentek! 96 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
