Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - KÖZÉLET - Murawski Magdolna: Dehumanizált társadalom
sorsa már születésük pillanatban eldőlt és megpecsételődött azáltal, hogy e „felsőbb akarat” őket bizonyos kategóriákba, skatulyákba kényszerítette. E két utóbbi korszak, mely történelmileg eléggé markánsan elkülöníthető egymástól (jóllehet ugyanazon társadalmi rendszer idejére datálható), még külön pikantériával fűszerezte meg a lakótelepi lakáshoz jutás körülményeit, azzal, hogy ezt valami privilégiummá emelte. Azt, akinek „adnak” lakást, azaz bérlakáshoz juthat, vagy a saját pénzén ezt megvásárolhatja, valamiféle kivételezett sorsú emberként tüntette fel korának demagógiája, mely bármiről, csak a lakótelepi élet valódi mibenlétéről nem regélt soha, amikor szánalmas betonviskóit rásózta a korszak balekjaira, akik hajlandók voltak megválni kertes vidéki házaiktól és beköltözni a számukra „eleve elrendelt” közegbe, az új lakásba. A mindennapi élet valósága aztán hamarosan rádöbbentette a kockaházak lakóit, mit is jelent valós méretű élettértől megfosztottan élni, a szomszéd lakásban zajló események kénytelen fultanújának lenni, illetve a saját privát élet lehetőségétől megfosztva kiszolgáltatottként élni valahol, ahol voltaképpen egyetlen hangos szó nem hangozhat el anélkül, hogy az ilyen helyeken mindig akadó spicli ki ne hallgassa és ne jelentse fölötteseinek, akiktől ezért valamiféle jutalomban részesült. És azt is, mit jelent az, hogy innen nincs hová kimennie, mert odalenn az utca sivársága és piszkossága még döbbenetesebb, mint ami odabent vár rá. Valamiféle dehumanizált társadalom részesének kellett éreznie magát, amelyben nincsenek emberi értékek, darabra mérik magát az embert is, iktatószám, sorszám, tömbház-szám, és egyéb számadatok alapján jelentkezik csak nyomorú sorsa a „föléje rendelt” basák szemléletében. Aki hosszabb ideje él már lakótelepen, több hullámban jelentkező és gyakran visszatérő meneküléshullámra emlékezhet vissza itt töltött életében. Mindegy hová, csak el innen! - ez lehetne az egészséges igényű lakótelepi ember életérzése, mely gyakran gyötri, és ez ellen tenni csak olyan társadalomban lehet, mely nem épít köré szántszándékkal, rosszindulatúan olyan korlátokat, melyek ettől minduntalan megfosztják. Miután a hetvenes-nyolcvanas években tömegesen épített lakótelepekbe „sikeresen” bekényszerítették a városlakóknak olykor harmadát-negyedét is, megkezdődött a „röghözkötöttség” állandósítása, azaz az egypártrendszer alatt nyögő társadalom teljes lebéklyózása. Aki már egyszer „sikeresen” lakáshoz jutott, beköltözött és benne senyvedt, azt benne is kell tartani! Elkövetkezett a lakáshitel-kamatok felsrófolása, önkényesen, törvénytelenül, bár formálisan törvényes keretek között, és a kör bezárult. A szegény kisember, akit amúgy is sújtott a „lerágott csont”, a kifosztott ország, a benne dúló kétszámjegyű infláció, a privatizáció gátlástalan tempója, és minden egyéb, ami ezzel jár, nem ért rá azon filozofálni, „miért hagytuk, hogy így legyen”, hanem robotolt és nyögte annak minden terhét, hogy fél évszázadon keresztül felelőtlen és gátlástalan kalandorok irányítottak egy olyan országot, mely mindig a helytállás és a becsületes munka révén volt közismert világszerte. Igaz, a kézivezérlőknek gyakran olyan volt az IQ-ja, mint a szobahőmérséklet, de a helyzet mégis adott volt. Kegyetlenül. És úgy tűnt, megváltoztathatatlanul. Nincs borzalmasabb érzés az ember számára, mint mikor a helyzete kilátástalannak tűnik. Nem lát kiutat, mert amerre csak tekint, és ahol a kiutat keresgéli, oda a „fölötte vigyázó szemek” is odanéznek, és gondosan eltorlaszolják az oda vezető utat. „Good for you.” (Jó az neked), mondja az angol, ha lenéz valakit. Nos, bár a kivételezettek szinte kivétel nélkül nem beszéltek angolul (a fejekben uralkodó szobahőmérséklet ezt nem tette lehetővé), mégis így gondolták. Új Hevesi Napló 85
