Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - KÖZÉLET - Patkós Attila: Borfogyasztásunk az alkohológia szemszögéből
uralom idején is az emberi munka gyümölcseként gazdag szőlőültetvények teremtek gerezdet. A magyar bort minősége tette világhírűvé, és méltán, a minőségi termeléshez, környezeti adottságaink kitűnőek. A szőlő, mint alapanyag meghatározza a bor minőségét. Ilyen megközelítésben már a szőlőtermelőink is felelősek boraink minőségéért. Mind a hazai, mind a külhoni fogyasztó akkor vásárolja, ha számára minőségben, megjelenésben, árban, választékban megfelelő. A minőség megítélése még a szakemberek körében is eltérő, esetenként vita forrása. E tekintetben az ampeológusok sem beszélnek egy nyelven. A mustfok alakulását az évjárat határozza meg. A kedvező adottságú területen a teljesen érett szőlő zamat. És illatanyagokban gazdagabb, bora teljesebb, kedvezőbb az alkotórészek összhangja, harmonikusabb, a savai és végül lényeges paraméternek számít az érett szőlőkben lévő glükóz-ífuktóz, cukorsav aránya is. A mai modem analitikai kémia, több mint 400 hatóanyagot mutat ki a borban, azok alapján hatása nem a puszta alkoholhatáson alapul. Azonban a legfontosabb, legalaposabb vegyelemzés sem adhat teljes és hű képet a borról. A tulajdonságok együttes aránya szabja meg élvezeti értékét, mely semmilyen analitikai műszerrel nem állapítható meg. Éppen emiatt elengedhetetlen a borminősítéskor az érzékszervi vizsgálat, a degusztáció. Világosan kell látnunk azt is, hogy az egyre inkább terjedő alkoholizmus elsődlegesen nem a bornak róható fel. „Egyetlen olyan nemzet sem alkoholfüggő, ahol a bor olcsó, viszont nem józan egy olyan nemzet sem, ahol a bor drágasága az égetett szeszféléket teszi meg általános italnak - mondotta Thomas Jefferson, Amerika egykori elnöke. Más nemzeteket tanulmányozva (Franciaország, Olaszország, Portugália) megállapítható, hogy az alkoholizmus nem a borfogyasztás következménye, holott ezekben az államokban az egy főre jutó átlag háromszor-ötször annyi, mint honunkban. Szomorú szívvel tudomásul kell vennünk, hogy az elmúlt ötven évben a kulturált borfogyasztás terén a hajdan borivó magyarságunk hatalmasat hanyatlott. Elhagyva a legtermészetesebb italt, a sörre tért át. Ékes példaként álljon előttünk a megdöbbentő statisztika: 1938-ban még 9 liter/fö/év sört fogyasztott nemzetünk, míg 1988-ban 32 litert. Amíg a sörélvezet tizenötszörösére emelkedett, addig a borfogyasztás változatlan maradt a 38 literes, hatvan év előtti szinten. Pusztán az összehasonlítás kedvéért említjük meg, hogy a franciák 124 litert fogyasztanak évente a hazai boraikból. Ott viszont még egy önkiszolgáló étteremben is elképzelhetetlen az étkezés asztali bor nélkül. Jóllehet nálunk is így volt ez hajdanán, ámbár mára már messze sodródtunk ettől a természetes és kívánatos állapottól. Ezzel étkezési kultúránkat fellazítottuk. A helyénvaló borfogyasztás terén jelentős elmaradásaink vannak. Mielőbb újólag el kellene sajátítani, és akkor majd tapasztalni fogjuk a bor semmivel nem helyettesíthető, kedvező élettani hatásait. Az Élelmiszerkönyv értelmében a nálunk is tápláléknak minősülő bor hatóanyagtartalma, jó étrendi hatása következtében a gyógyszertan szerint is gyógyszernek minősül. Roppant érthetetlen módon az időközben megváltozott közfelfogás szerint azonban általános élvezeti cikk, vagy „méregszámba” (!) megy. A világon elsőként az I. Borászati Világkiállítást 1972-ben Budapesten rendezték meg, az alkoholizmus elleni harc évében. Maga a kiállítás, a kiadványok, a pazar borbemutatók nem az alkoholizmussal szembeni ellenpropagandát kívánták szolgálni. Ellenkezőleg. Tanítottak, amire alaposan rászolgáltunk. Az a világkiállítás hazánk földjén ismételten tudtul adta, hogy a mértékkel fogyasztott jó bor nem lehet káros. Új Hevesi Napló 81
