Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 7. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: Vázlat egy vers mindenségéről
miatt nagyon is anyagi. Ha valami szellemit sejtünk is, az csupán azért van, mert nem szoktuk meg, hogy egy ennyire egyszerű anyagról verset olvassunk; a szellemi tényező leginkább a mi elvárásunk szintjén van, magában a címben végképp nincs benne. Itt ugyanis a „kő” már teljesen azonos a költővel, annak szellemi világával. A vers során tulajdonképpen egy metafora történetével találkozunk. Ez a címben épp egyalakúsága miatt nagyon is anyagi. Ha valami szellemit sejtünk is, az csupán azért van, mert nem szoktuk meg, hogy ennyire egyszerű anyagról verset olvassunk; a szellemi tényező leginkább a mi elvárásunk szintjén van, magában a címben végképp nincs benne. A zenei elemekkel már foglalkoztam, de itt újra szükségesek. Hiszen a féktelen, rendkívüli zenét már a cím is előlegezi. Olyan, mint egy bevezető dallam, mely hirtelen megszakad, tehát feszültséget kelt. A „föl-földobott” szó zenéje a magas és mély magánhangzók szimmetriájával, a két „ö” felvillanásával a magasba száguldást, legalábbis annak a szándékát sugallja, a két „o” dobogásával, dobogó hangjával már szinte a becsapódást jelzi. A csupa középső nyelvállású magánhangzóink szabályos rendje, a dobás tényét, történését mondja el zenei eszközökkel. A „kő” „ő” magánhangzója már a repülést érzékelteti. A kihajítás, elhajítás pillanata és a végeredmény egyszerre van jelen. Ezt szobor is ki tudja fejezni, Mürón „Diszkobolosz”-a például. Láttuk, az egészet Ady tíz szóban mondja el. Ezzel is a fizikai valósághoz kötődik, hiszen a dobás tartama, a kő levegőben való tartózkodása, hagyományos eszközökkel élve nem lehet hosszú idejű. A párhuzam metaforában ölt testet; óriási távolságot ölel át: ugyanis a világmindenség egyik alaptörvénye, tehát a leganyagibb világ egyik fő mozgatója találkozik az egyik leghatalmasabb, egyik legszellemibb jelenségével, erővel, emberi érzéssel. Mig a vers elején a hanghatás is a fizikai jelenséget festi alá, addig a tetőponton, a metaforában rejlő feszültség ellenére is a „kő” nagyon is emberivé, sőt szellemivé válik. Tudvalevő, hogy a metafora két eleme nem egyezik, nem azonos sohasem, ez az eltérés, különbözőség hozza magával a feszültsége: ez a stilisztikai hatás titka. Ám az egyalakú metaforában, különösen annak első megjelenésekor a kézzelfogható elemek - a hasonlítónak sokkal nagyobb hatása van, erősebben van jelen, mint később, mint amikor már a hasonlítottról egyre többet tudunk. „A föl-földobott kő” cím a metafora hasonlító eleme; szigorúan véve maga a kő. Annak a fizikai állapota képszerűen, hanghatással villan fel a tudatunkban. A hasonlított elem huszonnégy szótaggal később jelenik meg a „fiad” szóval. A vers káprázatos sodrában erről a „fiad”-ról tudunk meg egyre többet, és mire a szellemit, a természetfölöttit leginkább kifejező metszésponthoz érünk, ez a százkilencedik szótag, épp a „kő”-vel találkozunk újra, de itt már nagyon más a töltete, mint a címben vagy a vers első sorában volt. Láttuk, hogy a kiröpítő erő itt a legnagyobb, ám ezzel ellentétben egy hatalmasabb erő lép fel, maga a hazaszeretet, ezért van jelen a bús akaratlanságban még a „példás alak” is. Nem ímmel-ámmal tér vissza a költő, hanem úgy, ahogy ő másutt magáról mondta, hogy „látva lássák” - vagy legalábbis látva láthassák, mert így üt - hasonlít hazájára. Mily sokat beszéltem erről a szép és szent párhuzamról. Csak arra a kérdésre nem válaszoltam, hogy miért oly rendkívüli az, hogyha, valamilyen nagy emberi érzésről egy műalkotás azt bizonyítja, hogy az oly hatalmas, mint valamelyik természeti törvény. József Attila az „Ódá”-ban a következőket mondja: „minden mosolyod, mozdulatod, szavad őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.” Itt a költő a szerelmet köti, kapcsolja a tömegvonzás törvényéhez. A szerelem a megmaradást, a jövőt, az emberi teljességet szolgáló hatalmas erő. 64 XI. évfolyam 7. szám—2001. július
