Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 12. szám - VERS, PRÓZA - Barcs János: Dankasirályok
Krasznai Sebestyén az asszonya körvonalait kezdte kutatni a sötétben. Eközben Palika, a kisfiú hangosan sírni kezdett. Az asszony oda se nézett a síró gyerekre. A gyerek a feje alatti díszpárnába fúrta az arcát, s így sírása csak tompán hallatszott. A városban egyre erősebben ropogtak a fegyverek. A pincékbe húzódott lakók, tompán hallották a kinti csatazajt. Az egykori rendőrtiszt, Vida Ádám már nagyon unta a sötétet, és gyors mozdulattal folkattintotta a kapcsolót. Krasznainé erre fölugrott ültéből, s a csillár alá állt szétvetett lábakkal, mint egy őrmester a fogda előtt:- Miért kellett ezt?! Még idelőnek, az istenit neki! Az egykori Mateosz-sofőr csöndre intette a zajongókat.- Idefigyeljenek! Hajnali háromkor indulunk, innen a ház elől Tegyék le ide az asztalra a pénzt! Aki most nem hozta magával az összeget, távozhat! Senki nem mozdult. Halom pénz került az asztallapra, az amúgy már nagyon furcsa, régen mosott térítőre. Mindenki jól öltözzön föl! Hidegebb is lehet. Hosszú az út. Az élelmet rakják dobozokba, kisebb ládákba, kiskosarakba! De csak annyit, amennyit megbeszéltünk! Egymás után léptek ki a hosszú körfolyosóra, s indultak a város különböző irányába, a kísértetiesen elnéptelenedett utcákon.- Az üzlet mindig is üzlet, most is az, üzlet, s ki kell válogatni a javát, még a puskaropogás közül is. - gondolta Lupták Lóránt, és erősen megdörzsölve a tenyerét, rakta le az asztalról a pénzt. A távoli utcákról torkolattüzek villogtak az ablakok visszfényében. A szemközti házon ropogott az öreg hódfarkú tetőcserép. Sűrű sorozatlövések söpörték végig az öreg tetőt, kicifrázva a kúpcserepek megfeketedett, foghíjas gerincét. A kis Krisztina ott kuporgott az egyik sarokba állított, kárpitozott széken, maga alá húzva vékonyka lábait.- Ezen a széken ült az imént még a Lóránt bácsi - mondta a kislány, mosolyogva nézve édesapjára, miközben a fenekét táncoltatta a süppedő ülésen. Távolról erős ágyútűz zaját kavarta a szél a házak közé...- Apa, gyere, most te ülj le ide, ebben a székbe, ide mellém!- Hallgass már el, te kölyök! - kiáltotta az asszony. - Aludjál! Miért keltél föl az imént? Nem volt jó helyed a rekamién az öcséd mellett?!- Édes Istenem, mennyi verejtékem van ebben a lakásban - gondolta a házigazda lakástulajdonos, Krasznai Sebestyén, és nagyot sóhajtott. Tekintetével a feleségét kereste, aztán a kislányuk után tapogatózott. Betakarta a kisfiút a baltimósárga színű brokát paplannal, s egy pillanatra lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy itt kell hagyjanak mindent, amiért akkora harcot vívtak az évek alatt. Mélyet sóhajtott. A felesége éles, visító hangjára kapta föl a fejét.- Pásztikám, olyannyira imádom a nyugati kultúrát! - mondta Krasznainé, és a férje nyakába akart csimpaszkodni. A férfi félrelépett előle. Az ablakhoz állt, s onnan nézte a távolban meg-megvillanó torkolattüzek éles fényeit.- Nem feleltél, Pászti - mondta az asszony.- Nincs mit! Te a saját kultúrádat sem ismered, Veronika! Mit akarsz elérni te nyugaton? Mindig is mással voltál elfoglalva, nem a kultúrával! Mindig azzal törődtél, amihez neked sem lehetőséged, sem a szépséged nincs meg! Neked csak beképzeltséged volt, van, de az aztán nagy! Végre elérkezett a nap, most ezt a szemedbe mondhattam! Az asszony dühösen kiszaladt a konyhába. Gyorsan csomagolt.- Csak egyszer törhetném le végleg ennek a nagyképű, félművelt asszonynak a szarvát! - gondolta a férfi. - Méghogy ilyet, most meg külföldre akar citálni bennünket! Honnan tud 46 XI. évfolyam 12. szám—2001. december
