Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Kaló Béla: Fényűző életet élek
forognak a sírjukban a vérrel-verítékkel szerzett, parlagon heverő földek miatt. Ez a rögmagyar valóság. Ugyanakkor hányán gazdagodtak meg a földből, illetve a kárpótlási jegyek jóvoltából olyanok, akik életükben egy kapavágást, egy kaszasuhintást nem végeztek! Nagyon el van itt rontva valami. Munkahelyeket, megélhetési lehetőséget kéne teremteni itt a szorgos, becsületes emberek földjén addig, amíg még van kinek. A nők nyilván nagy szerepet játszanak-játszottak az életedben. Magad is említetted erotikus verseidet, s egyéb témájú-hangulatú opusaidban is felbukkan a szerelem, a test naturája. Mit tudsz erről mondani? Az utcában, ahol születtem, és ahol nyolcéves koromig laktunk, nem voltak hasonló korú fiúk, csak lányok, velük kellett hát játszanom, többnyire papást-mamást, volt úgy, hogy négyen-öten vallottak a férjüknek. Egyszer a stelázsit is feldöntötték, mert minden lány, akarom mondani, feleség meg akart csókolni. El voltam kényeztetve, a kisujjamat se kellett mozdítanom a lányokért. De ez csak afféle ártatlan pajtáskodás volt, mely nélkülözte az érzelmeket. Több évtized távolából is jó szívvel gondolok vissza pajtásaimra, akik közül, mint utólag kiderült, volt, aki szerelmes volt belém. Az első lány, aki iránt különös, sejtelmes vonzódást éreztem, hat-hét évvel volt idősebb nálam. Amikor megpillantottam a templomban szép ruhában, forróság öntött el. Féltem, hogy elárulom magamat, nem éltem volna túl, ha bárki megtudja, hogy az a lány valamiért sokkal fontosabb nekem, mint a többi. Ezt ő maga sem tudta meg soha, azt hiszem, nem is fogja. Egyébiránt nagy tisztelője munkásságomnak. Hát még ha tudná az előzményeket! De ez így szép, ahogy van, a maga titkával. Jó, ha vannak pici, ártatlan titkaink. A következő lány egy osztálytársam volt. Mindig alig vártam, hogy kettesben lehessek vele, borzasztó féltékeny voltam, ha más fiúkkal állt szóba. Aztán egyszer, amikor senki sem volt otthon, átjött hozzánk valamiért, végre édes kettesben lehettünk, de annyira izgultam, hogy megszólalni se tudtam, nem még vallomást tenni. A vallomás elmaradt, ő sem tudja hát, mit éreztem iránta egykor. „Az érzés elmúlt, a test maradt” - írtam egyik versemben. így van ez. Középiskolásként volt az első legitim szerelmem, évekig jártunk együtt, hegyrengető, szívforraló szerelem volt. A tengert kimeregettem volna kávéskanállal, a Himaláját áthordtam volna ide az Avas helyére, ha azt kívánja tőlem. Hálistennek a Himalája máig ott van, ahova az Isten megteremtett. Egy hozzá irt versemből idézek: „Róza szívem érted ég ,/ érted ég oly lángolón,/ álmaimnak éjjelén / kérem csókodat mohón.” Egyébiránt nem Rózának hívták, a ritmus miatt kereszteltem át. Saját nevén sántított volna a ritmus. 1964. október 3-án írtam naplómba - máig megőrzött fekete fedelű füzet, amelyben néhány kamaszkori versem is olvasható „Ma találkoztam vele. Csodálatos volt - szép és fenséges. Irtózatos, ahogy ismét a gondolataimba tört. Érzem, ismét ellenállhatatlanul, életem fő célja ő. Minden gondolatom, hogy láthassam őt. Tanulni lehetetlen így. Most olvasom Ráth-Végh István Szerelem, házasság cimü könyvét. Iszonyatos dolgokról is számot ad. (Hát ilyen a szerelem?!) Jó lenne egyszer nagyon komolyan beszélni vele.” Érettségi után még tartottuk a kapcsolatot, aztán bevonultam katonának. Mire leszereltem, férjhez ment. Nem tudtam róla. Fölmentem hozzájuk, akkor még a szüleivel laktak. Blamázs volt. Kínos, de nem tragikus. Azt hiszem, nem fájt. Már kihunyt a tűz. Egyszer régi irataim között bogarászva kamaszlány fényképe hullott elém. Furcsa volt, nem gondoltam volna, hogy ilyen hatással lehet rám. Összerezzentem. Mintha az áram rázott volna meg. Mintha az elveszett idő egy testmeleg, forró pillanata került volna elő a 60 XI. évfolyam 11. szám-2001. november
