Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLI.
messzehangzó csámcsogással eszi a hullott gyümölcsöt. Óvatos hangtalansággal emelem vállamhoz a fegyvert, már a kapcsolón van az ujjam, amikor a fejem fölött elhúz egy hófehér, metsző fénykéve.- Mi a fene ez? - gondolom hirtelen, mert váratlanul ért, nem tudtam, hogy honnét jön. Odakapom a fejem. — Szent Isten! Vagy harminc méterre tőlem, fenn a gerinc füves útján áll valaki, és világít a körtefák alá. Jézusmária! - nyögöm ijedten. Ekkor már a süldők riadt nyargalásának robaja az erdőből hallatszott, mert persze elugrottak. A világítós természetesen Sanyika volt.- Mit keresel itt? - kiáltok rá idegesen, mert nem tudtam, mi baja van, hirtelen valami rosszra, valami nagy bajra gondoltam.- Semmi, csak hallottam, hogy eszik ott valami a fa alatt, s gondoltam, megnézem - válaszol nagy ártatlanul a szerencsétlenje.- De hogy kerülsz ide? Miért nem vagy ott, ahová ültettelek? - kiáltom oda még mindig remegve az idegességtől, mert még akkor jött ki rajtam a remegés. - Hogy tehetsz ilyet, hogy otthagyod a helyed, mi van, ha azt hiszem, hogy vad közeledik, és odadurrantok? Vagy ha nem is én, mert én nemigen kapkodok, de van olyan viszkető kezű, ideges vadász is, aki már odapörkölt volna. No, meg a vadászatomat is elrontotta, mert ha nem világítgat olyan esztelenül, mint egy megtébolyult ufó, már egy süldő ott feküdt volna a fa alatt. Nézz már, koma! Még mindig beleidegesedek, ahogy rágondolok, pedig már két esztendeje, hogy történt a dolog.- De miért ment oda? - vág közbe Pista.- Én is azt kérdeztem tőle. Azt felelte, hogy látta, hogy én merre mentem, és mivel ott alatta nem mozdult semmi, úgy gondolta, eljön felém. S ott a közelemben meghúzódott. Képzeld már! Ott guggolt tőlem harminc méterre egy bokor alatt. Az a csoda, hogy nem hallottam a foga vacogását, mert biztosan citerázott félelmében. Hiszen félt a mulyája egyedül a sötétben, azért ballagott utánam. Nem is bántottam a lelkemet, mert megsajnáltam. Többé azután nem is hívtam, - fejezte be mondókáját Gáspár.- Nézd már, milyen magasan repülnek ott a hollók! A hangjuk alapján pedig azt gondolhatnád, hogy valahol itt, a fák felett. És milyen sokan vannak! Gyerekkorunkban nem is láttunk, most meg egyre több van - elmélkedik Pista, s tekintetével követi az apró, fekete pontok lassú távolodását.- A múlt héten találkoztam a felsőtárkányi vadőrrel. Ő mesélte, hogy a falujuk mellett a Nyírjesben egy fej nélküli szarvasbikatetemet talált. Három vagy négy napja lőhették meg. A fejet levágták, elvitték, az értékes vadhús meg az enyészeté lett. Hatvankét hollót számolt össze körülötte. Ő mondta, hogy nyolcvan évvel ezelőtt Nagy - Magyarország teljes területén együttvéve sem volt ennyi. Márpedig ő ért hozzá. Jaj, de jó vadász! Van egy kis vékony vadászkönyvem. Még 1979-ben írta Szalay Pista bácsi, és abban ő már említi a tárkányi tehetséges, fiatal hivatásos vadászt. Hát, ritka egy tusa ő az erdőnek és a vadászatnak. Háromszor volt Kanadában vadászni, de járt ő puskával már Afrikában is. Mesélt arról is, mert ráértünk. Az asszonyaink vásároltak, mi meg a parkolóban a Niva mellett beszélgettünk. Te! Azt is mondta, hogy majdnem meghalt Afrikában.- Széttépte az oroszlán? Vagy mi lett vele? - szól, és cigarettáért nyúl István, mert úgy érzi, hogy újabb izgalmas elbeszélés következik. Nem is téved.- Arra már nem emlékszem, hogy akkor mire vadásztak, de valami félig foldbeásott deszkából összetákolt lőkunyhóban kuporogtak az ottani fekete kísérőjével. Előttük egy harmincszor negyvenes lőrés, azon túl pedig sűrű, száraz, tüskés 20 XI. évfolyam 11. szám-2001. november
