Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLI.
Október eleje volt. A kukoricát még nem törték le. Az aszfaltozott út és a patak között húzódó három-négyszázméteres sáv volt megművelve. A patak által feltöltögetett, jó minőségű szántóterület volt ez. Kevés búza is termett itt. Júniusban járt is bele a disznó, de nem lett jelentős a vadkár. Volt még egy kis krumpli is, de a legtöbb az a kukorica volt. A kis falu portáinak végében, minden ólban visítozott egy-két jól táplált sertés, amit tél elején, karácsony idején vágnak le. Ezeket a saját fogyasztásra felnevelt jószágokat a falusi ember kukoricával hizlalta. A régi öregek is így csinálták. Nincs is annak párja, más még a zamata is, ha nem azzal a nyavalyás táppal etetik, így tartják, ezt vallják az itt lakók. Nos, ebbe, a már majdnem megérett kukoricába jártak most be a vaddisznók. A pataktól az erdő széléig szintén volt vagy kétszáz méter széles, füves, gazos terület, de az már műveletlen volt, mert erősen lejtett. A váltók itt jól láthatóan mutatták, hogy hol érkeznek a disznók. Igen ám, de ezen a nyílt, minden takarástól mentes helyen a disznó nem szívesen vált át, mert neki olyan hely kell, ahol észrevehetetlen módon, végig sürü takarásban tudja megközelíteni a táplálkozási helyet, mintegy óvatosan lecsúszva oda. Ezen a nyílt területen tehát valamikor későn, a teljes sötétség leple alatt mozog csak. Ha meg eléri a kukoricát, ott már nagyon nehéz lövéshez jutni. Fényben, a sorok között még lát is valamit a vadász, s jó széllel némi felelőtlen süldőkondát még csak-csak meg lehet közelíteni, de a lővilág elfogytával ez a vállalkozás már teljességgel reménytelen. Mert a puskalámpa fénye csak a legközelebbi kukoricaszárat és leveleket világítja meg, s a fegyvertávcsőben ez az élesen felvillanó, közeli fény oly módon vakítja el a vadászt, hogy abból már semmit sem lát, ami tőle esetleg tizenöt-húsz méterre van. Természetesen ilyen közelségbe a magányos kant nem lehet becserkészni, mert ő jól tud magára vigyázni, őt azzal, hogy valami kollégája, rokona szöszmötöl, zizeg, zörög a kukorica között, nem lehet becsapni. Kukoricában vaddisznóra vadászni tehát nem egyszerű feladat. A kukoricára rájáró, ott táplálkozó disznók terítékre hozatalának aránya elenyésző a búzában lőttekhez képest. Ám ez azt is jelenti, hogy a szenvedélyes, vérbeli vadásznak ez komoly kihívást jelent. Mert ez ügyességet, szívósságot, a vaddisznó gondolkodásának kiváló ismeretét követeli meg. A két jó cimbora, Gáspár és István ilyen vadász volt. Szenvedélyes, tapasztalt, ügyes, jó vadász. A területet kiválóan ismerték. A gödröket, völgyeket, sűrűn benőtt, mély vízmosásokat. A meleg fenyveseket, a jól termő tölgyeseket, forrásokat, dagonyákat, a vad által kedvelt, sok évtizedes váltókat, a pihenésre alkalmas, háborítatlan fiatalosokat. Hogyne ismerték volna, hisz mezítlábas kisgyermekkoruktól itt játszadoztak, itt csavarogtak, mint pirosnyakkendős úttörő kamaszok, itt túráztak, majd később ezeken a helyeken hajtottak az akkori vadászoknak, mielőtt ők maguk is vadászok lettek. S már ez is régen volt. Mindketten harminc éve vadásznak. Ma este is arra készülnek. *** Kapkodva rántja magára a zöld nadrágját. Pista, az övre fűzött bőr tölténytartót végigsimítva meggyőződik arról, hogy benne van mind az öt lőszer. Kiemeli a puskát a szelvényből, s amikor kilép az udvarra, egy pillanatra úgy érzi, mintha valami még hiányozna. Ám nagyon siet, mert mindjárt hat óra, s Gazsi már ott várja a bolt előtt. Vagy Új Hevesi Napló 15
