Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 11. szám - Az idő sodrában
S?2 idő sodrában Negyvenöt éve lánctalpak taposták Budapest utcáit. Lövöldözés, füst, a becsapódó lövedékek robaja, menekülő emberek, sebesültek jajgatása és egy nép segélykiáltásai - az éteren át és a borús őszi ég alatt. Ez a kép az egész világ számára fekete-fehérben maradt meg, ki tudja, miért. Negyvenöt éve örömünnepet ült a terror és az embertelenség. Bosszút lihegve sújtott le az ártatlanokra. Nem vett tudomást arról, hogy amit az egymással szembenálló felek képviselnek, soha nem létezhet azonos síkon. Egyikük már a jövőnek álmodja álmait, mig a másik egyfolytában csak pénzről és hatalomról gondolkodik. Vissza akar hozni valamit, amit az előző csatában elvesztett, ám nem veszi észre, hogy az a valami mindörökre elveszett. Megszületett viszont a szabadság, Magyarország szabadsága. A látszólagos győztesek már akkor vesztesek voltak. Azt akarták ököllel és szitkokkal az emberek fejébe verni, hogy ez nem így van. Az erkölcsi győzelmet nem lehet erőszakkal megszerezni. Van, aki egész életét a jövőnek szentelt álomban éli le. Lehet művész, lehet alkotó munkát végző, építő, gyarapító ember, a hétköznapok hőse, aki mindig, mindenhol helytáll, de lehet, hogy ő az, aki minden évben elveti a búzát, növényeket és állatokat gondoz, hogy legyen, mert Isten arra teremtette az embert, hogy életével valamit mindig létrehozzon. Hogy gyarapítson és gazdagítson. S nem azért, hogy romboljon. Nem azért, hogy őt és embertársait káromolja. Nem azért, hogy kezet emeljen még a saját gyermekeire is, Isten teremtményeire és az emberi alkotásokra. Az ember rendeltetése szebb és másabb ennél. Tökéletesebb. Minden tökéletlenségünkkel és csetlés-botlásunkkal együtt olyasmire vagyunk képesek, amire, ha megvalósítottuk, méltán lehetünk büszkék és kifényesedett lélekkel fordulhatunk Teremtőnk felé. Ha egy-egy pillanatra elfordulunk a rohanó világ önpusztító őrjöngésétől és szemlélődni kezdünk, megláthatjuk egy tiszta állati tekintetben, egy madár szépséges tollruhájában, a fűtenger hullámzásában vagy egy dörmögő lódarázs sürgés-forgásában, mi mindenre ad lehetőséget nekünk is az az élet, melyet azonos intenzitással élve mi is az isteni alkotóműhely törvényei szerint élhetnénk. Meg kell látnunk mindebben, a teremtett világ csodájában, hogy a törvényszerűségek nem a kóbor atomok véletlenszerű összeütközéséből és az esetlegesen létező anyag értelmetlen gomolygásából, összelögybölődéséből lettek, hanem egy nagyszabású terv következményei, jóllehet az anyag, az anyagiasság gyakran fellázadt Isten ellen. Erről szól a mi korunk is. Jön egy pökhendi neutron és azt mondja, hogy ő bármit megtehet. Benne megtalálható az egésznek a lehetősége, tehát ő az úr. A Mindenség Ura. Miközben szentségtörő gondolatainak, tökéletlen, világromboló álmainak megvalósításán „dolgozik”, nem veszi észre, mennyire magányos és esendő, milyen kis porszem az élete. Neki világok kellenek és minél több anyag! Hogy miért? Hát csak hogy minél több legyen a véletlenszerű ütközés, ő pedig minél több véletlenül anyaggá szerveződött „izé” birtokosának mondhassa magát. Hogy szétlőhesse, szétbombázhassa, tönkretehesse mindazt és mindazokat, ami és akik útjában állnak. S ha valóban sikerül neki? Megtudjuk valaha az okát? Tudható róla egyéb, azonkívül, hogy minderről nem tehet szerencsétlen, mert még nem jutott el az egyedfejlődésnek arra a szintjére, hogy értelmesen szerveződjön?! Ő nem! Ő csak lázad és rombol és tombol és gyűlöl és tarol... Vajon meddig? Amig el nem tűnik egy feketelyuk mélyén, ahol nyugodtan kiáltozhat, hiszen Teremtőjén kívül úgyse igen hallja senki... Új Hevesi Napló 3
