Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÉPZŐMŰVÉSZET - Losonci Miklós: Hincz Gyula szovjet hadifogságban
Losonci Miklós (áftpi&vctc Mundet ÁadifíyyMÍy/wri Hincz Gyula festőművésszel - nem kérkedem, ő fogadott barátjának - több mint egy évtizedig mély, egyre mélyülő kapcsolat fűzött egybe. Olyannyira, hogy tüsténkedhettem váci Állandó Kiállítása gyűjteményének létrehozásában, írhattam róla monográfiát, katalógust, számtalan kiállítását nyithattam meg Budapesten, Ráckevén, Nyíregyházán. Társalgásaink során elkápráztatott naprakész szellemi frissessége, minden új könyvet, képzőművészeti tanulmányt olvasott, tudakolta tőlem, mi a véleményem, s némasága maradt a feddés, ha én még nem tudtam a művészet új híreiről. Utcahosszú festményt tervezett, kilométerhosszú freskót, új hidakra lakóházat, tele volt kezdeményezéssel. Műtétje előtt, mely végzetes lett számára, arra kért, hozzak rétest neki, fürkésző kíváncsisággal várta félelem helyett, milyen az operáció. Sok rajzát vitte a kórházba - egy-egy lapot adományozott orvosoknak, nővéreknek - az intenzív osztályon azzal búcsúzott, minden jót kívánt Lillának, s hogyha felépül, táncra perdíti. Mindez végleg elmaradt. Megadatott számomra, hogy 1998-ban számba vehettem Hincz Gyula azon műveit, sok kimagasló alkotást, mely a Kupa-hagyaték részét képezi. Tanulmányom megjelent a Magyar Művészeti Fórumban, visszhang is támadt körülötte. Levelet kaptam Bécsből, Kováts László magyar emigráns küldte, hosszú visszaemlékezést, melyben kiderül Hincz Gyula életének ismeretlen szakasza, melyről nekem se szólt. Kiderül ebből, hogy 1945 februárjában szovjet hadifogságba estek, erőltetett menetben Budáról Kiskunfélegyházára hajtották őket, több mint háromezer magyart, 600 németet. Hatalmas épületben szállásolták el őket. Átadom a szót Kováts Lászlónak: „Egy idő múlva benyitottam a szűk folyosóról nyíló kisebb szobába, melyben talán öten ültek, s szokatlan módon még asztaluk is volt. Kérdésemre elmondták, hogy ők rajzolók, hudozsnyikok, s az orosz parancsnokságnak rajzolnak Sztálin-, Lenin-portrékat, melyekhez kapnak papírt, többnyire csomagolópapírt, s különféle színű, rendszerint vízben oldódó festéket. Mintául rendszerint a Pravdából vagy folyóiratokból kitépett képek szolgáltak, melyeket minden legkisebb eltérés nélkül kellett másolniok. Legénységi kosztot kaptak, semmivel sem többet. Szobájukban aludtak, mint mi, a padlón. A hajnali sorakozóra nem kellett kivonulniuk. Lassan megismerkedtünk, kettejük nevét már ismertem: Hincz Gyulát, mint kitűnő grafikust és Konecsni Gyurkát, kora nágyszerü plakátfestőjét”. Kísért Madách Imre — Hincz és Konecsni művészi álmaik testesítése helyett „széklábat faragtak” — mint Madách tragédiájában Michelangelo — „primitív eszközeikkel Lenin és Sztálinokat. Minden művészi szabadságtól meg voltak fosztva, mivel az oroszok ordítva megtiltottak minden legkisebb eltérést az eredetitől. Hincz Gyula később, belefáradva a szolgai kópiák állandó ismétlésébe, sokszor panaszkodott. Én akkor és ott nem sokat tudtam nekik segíteni, csak próbáltam a tolmácsokon keresztül apróbb kedvezményeket elérni számukra, mint ceruzát, radírt, s néha egy marék mahorkát, mentesítést az ételosztáskori sorbaállástól, hogy egyikük vehessen fel ételt számukra valamilyen edényben. Beszélgetni végül is csak Hincz Gyulával tudtam az udvaron sétálva, mert közben kitavaszodott. Hincz Gyula általában deprimált, szorongó hangulatban volt, az átlagosnál rosszabb idegállapotban. Akkor vidult fel, amikor a festészetről kérdeztem. Örömmel válaszolt és alaposan. Faggattam a festői látás, ábrázolás radikális módszerei felől. Nagy türelemmel, a szakma fölényes ismeretében 98 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
