Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÖZÉLET - M. Nagy István: A barátság törvénykönyve, A virtuális valóság
skatulyázhatóak. Ha részeiről beszélünk, akkor tudni kell, hogy az már az emberi agy által természetellenesen megbontott, önálló működésre képtelen rész-valóság. Első reflexre azt mondhatnánk, hogy minden olyan dolog valóság, amit megfoghatunk, láthatunk, hallhatunk, szagolhatunk, egyszóval érzékelhetünk akár indirekt formában, műszereken keresztül is. Ha belemélyedünk a problémafelvetésbe, akkor más teória is szóba jöhet. Mi van akkor, ha az érzékelhető fizikai valóság csupán közvetítő jegye az abszolút valóságnak? Amikor egy keresztény hívő a templom oltáránál, az oltárszobor, oltárkép és a feszület előtt letérdel, arra sokan azt mondják, hogy az illető bálványimádó. A vallás válasza e vádra az, hogy a kegytárgyak csupán jelképei egy szellemi valóságnak, melyet ők Istennek, és az általa teremtett világnak gondolnak. E gondolatmenet kiterjesztéséből okkal feltételezhetjük, hogy a feszület mintájára minden más fizikai objektum is csak egy jelképe, vagy éppen terméke egy immateriális valóságnak. A gondolatfiűzés könnyen követhető, ha például a művészeti alkotásokra gondolunk, ezekből ugyanis ordítóan kihallatszik az ember szellemvilága. Annyira, hogy egy végiggondolt dallamnak totálisan hiányzik a materiális jellege, de még az indirekt anyagi összefüggései is. Az ember használati tárgyai is egy szellemi talajból születnek. Minden egyedileg előállított tárgyról még könnyen vissza tudok következtetni a szellemi forrásra. A tömegméretekben, gépi nagyüzemi szalagrendszerben előállított tárgyak „visszaemlékezési és visszaemlékeztetési” képességeik mát alig működnek. Egy autóbusz sok ezer alkatrészből épül fel, ezért az „anyag” szellemi útvonala rendkívül bonyolult labirintust hoz létre, amelyben a hosszadalmas bolyongás után is csak keveseknek sikerülhet a forráshoz eljutni. A valóság könnyen érthető akkor, ha a lét centrumától nem távolodik messzire. Minél messzebb kerül a lét centrumától, annál érthetetlenebb, bonyolultabb és használhatatlanabb. Egy másfajta gondolkodásra van szükség akkor, ha az embertől független természeti valóság forrását kutatjuk. Nevezetesen a konkrét gondolkodásmódot fel kell váltani az elvont gondolkodással még akkor is, ha időnként átcsapnak egymásba. Minden természeti objektumot arról kell kifaggatni, hogy mit üzen, mit jelképez. Az általunk látható világűr üzenete az, hogy a világban szabályosság uralkodik, melyet időnként — nem meghatározó jellegű — véletlenségek törnek meg. Az égitestek rendszerek és alrendszerek szerint vannak mozgásban, s az uralkodó elv a hierarchia. Ha a földi viszonyok között vizsgálódunk, akkor az évszakok változásait könnyen tudjuk az ütemezéshez és a ritmushoz kötni. Az élő szervezetek permanens születése és halála a folytonos megújhodásra mutat rá. Az a tény, hogy az elszigetelt, kaotikus zörejhangok, dallammá képesek rendeződni, azt üzeni, hogy a valóságban jelenlévő diszharmónia képes harmóniává fejlődni. A kémiai elemek azt jelképezik, hogy a valóság a sokféleségekből tevődik össze. A vallások és más eszmerendszerek a valóság szubjektív oldalára és képlékeny, törékeny voltára világítanak rá. A példálózást vég nélkül lehetne folytatni. A lényeg, hogy a dolgok mélységébe hatoló elme számára minden egyes fizikai alakulat - legyen az fu, virág, fa, bútor, műalkotás, szikla, hegység, bolygó és csillag - a valóság, vagy annak egy szeletének konkrét, aktuális megnyilatkozása. A vázolt tények következtetése nyomán az a feltevés alakult ki bennem, hogy minden fizikai valóság, melyek érzeteinkben feltárulkoznak, azok csupán jelképei és üzenethordozói egy bizonyos virtualitásnak, szellemiségnek. Olyannak tekinthetők, mint egy újság vagy egy könyv, lehet belőlük olvasni, már persze annak, aki ezt akarja. Mert az újságot is számos esetben csak begyújtásra használják. Igényes, gyökereire és a létvilág csodáira kíváncsi ember azonban minden látóterébe kerülő tárgyban és jelenségben olvas. 74 XI. évfolyam 10. szám — 2001. október
