Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - KÖZÉLET - Romhányi László: Egy megismételhetetlen előadás
IK3 C^)%IFo¥ oTo'T ^/bovnAdnui ^Qááx/ó^yy -nveyfMrt 'i46e//vefotíen e/&adáá A pártállamban az 1956-os Forradalom és Szabadságharc világtörténelmet formáló fényes napjairól tilos volt szólanunk hosszú évtizedeken keresztül. A kommunista rendszer legszigorúbb tabutémáihoz tartozott, olyannyira, hogy 1956-tól nemzedékek nőttek fel anélkül, hogy egyáltalán hallottak volna 1956-ról. Illyés Gyula „Egy mondat a zsarnokságról” című megrendítő gondolat-lavinája fogalmaz a legpontosabban arról a csontba-velőbe hatoló félelemről, amely a családban, az iskolában, a munkahelyeken, a társadalom összes szférájában fogadta el és „működtette” a tabutémákat a diktatúra kívánsága szerint... 1988-ig Magyarországon 1956 nem létezett. Bátrak voltak a Beszélő köré tömörülő szűk értelmiségi kör tagjai, akik az október 23-ákon magánlakásokon gyűltek össze, hogy tanulmányok felolvasásával tisztelegjenek ’56 szelleme előtt. Az ideológiai agymosás Nagy Imre nevét is tökéletesen kitörölte az emlékezetből. A súlyos börtönéveket szenvedtek hallgattak, a névtelen-jeltelen sírokat belepte a gaz, és ami annál is szörnyűbb: a feledés. Itthon, a vidám barakkban, a gulyáskommunizmus kondérja mellett össznemzeti akaratként nem is kívántunk tudni a nemzeti emigráció 56-os megemlékezéseiről. Sikeres amnéziában éltünk... Az első disszonáns hang, amelyre kevesen, de felkaptuk a fejünket, egy groteszk orrfricska volt a háttérirányító tréfamesterek üzeneteként, ’88 Március Idusán, amikor a müveit nyugati világ már javában készült a párizsi Pere Lachaises-i temetőben Nagy Imre és mártírtársai jelképes újratemetésére. A pártállam egy Nagy Imre nevű újdondász KISZ-titkárt emelt az ismeretlenségből vezérszónokká a Nemzeti Múzeum gyomorszorító folk-beates március 15-ei lépcső-parádéján. Azon az emlékezetes napon az utcai tüntetők ezreire Budapest- szerte sűrűn záporoztak a gumibotok, miközben a televíziók képernyőire itt, a múzeumkerti hacacárén másfél méteres kokárdákkal ropták a kólót a rendszer ifjúkommunistái... Magyarországon középületben, azaz hivatalos külsőségek között az alternatív demokratikus ellenzék 1988. június 16-án emlékezett meg először Nagy Imréről és mártírtársairól, kivégzésük harmincadik évfordulóján, a népligeti Jurta Színházban. A hatóság félrevezetésére „Helyünk és sorsunk Európában” címmel Bajcsy-Zsilinszky Endre születésének 100. évfordulója megünneplését hirdettük meg a Bajcsy-Zsilinszky Endre Baráti Társaság, a Forrás Kör és a Jurta Színház, közösen. Vígh Károly és Medvigy Endre szerkesztették a megdöbbentő hatású estet, amely kizárólag Nagy Imre és mártírtársai előtt tisztelgett. A máskülönben mindig éber kultúrdiktátorok még azt az egyszerű turpisságot sem vették észre, nevezetesen, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre 1886-ban született, azaz a centenáriumi születésnapi party-t két évvel korábban kellett volna megtartanunk, nem pedig 1988-ban. A mi június 16-ai jurtabeli megemlékezésünket retorziók helyett itthon dermedt csend követte, „amiről nem beszélünk, az nincs” alapon. A műsort több nyugati tévéstáb is rögzítette, és a párizsi Pere Lachaise-i jelképes temetés fáklyafényében a világ fokozottan odafigyelt a megrendítő megemlékezésünkre... Új Hevesi Napló 63
