Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 10. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Nagymama születésnapja
cFecske Csaba Nagymama születésnapja pompásan sikerült, hogy hányadik, azt fedje jótékony homály, fűrészeljetek ketté és számoljátok meg az évgyűrűimet, mondta nagymama tettetett felháborodással. Láthatóan mindenki jól érezte magát, még Rebeka néni is dicsérte a vendéglátást, Rebeka néni, aki mindig fején találta a parókát és inkább fanyalogni, mint lelkendezni szokott. Ebben talán szerepet játszott az az egy-két pohárka brandy is, amit észrevétlenül a paróka alá juttatott, s az édes káröröm, hogy a nagymama, vagyis irigyelt nővére megint öregedett egy évet. A teremben büszkén ragyogtak az aranycirádák, a beomló emlékezet romjai alól előbújtak az ősök, megelevenedtek a galéria zsíros fényű portréi, idecsődültek, mint Rebeka néni mondta igen találóan, jönnek, mint dökre a letyek a távolba szakadt rokonok. Arisztid bácsi, egyike a beazonosíthatatlan rokonoknak, belesült a köszöntőversbe, de ezért senki nem neheztelt rá, legkevésbé nagymama, már azt is nagyra értékelték, hogy egyáltalán belekezdett. Egy Heine, lelkendezett nagymama, és gyöngéden megbúbolta a szantalos tonzúrájú férfiút, aki a dicsérettől egészen elérzékenyült. Nagymama számára Heinével kezdődött és végződött a költészet, mély beleéléssel tudta mondani Es liegt der heisse Sommer. A dézsányi csillár tékozolva ontotta fényét, aranyszínbe öltöztetve a rokokó bútorokat, megcsillant a mosolygós arcokon, a férfiak arany nyakkendőtűin, a hölgyek ékszerein. Nagymama kívánságára egyik vejének féltestvére, egy nagyon szép, kreolbőrü lány, akiről egzotikus szigetek szikrázó napsütése, kéklő lagúnái és dús pálmafái jutnak az ember eszébe, a konzervatórium végzős növendéke játszani kezdte a Für Elise-t, nagymama kedvencét. Sajnos túlságosan rövid az életünk, hogy elegendő Beethovent hallgathatnánk, sóhajtott nagymama, aki néhány éve még maga is kitünően zongorázott. Az öreg, de még mindig prímán szuperáló Bösendorfer valaha egy lambergi bőmagykereskedőé volt, az ő drága kis Rúthocskájáé, akinek különös módon a félhangoktól megnőtt a libidója, amit a fiatal, szőke zongoratanár fedezett fel. A bőmagykereskedőről azt rebesgették, hogy agyonlőtte a feleségét és gaz csábítóját, ám nagyapa tudni vélte, hogy csak a zongoratanárt tette el láb alól, feldarabolta, testrészeit különböző helyeken rejtette el, annak idején az újságok is megírták, igen nagy port vert fel az eset. Nagyapa odavolt a véres, hátborzongató történetekért. A zongorát a kereskedő ügyvédje bocsátotta áruba, amikor még nem derült ki, milyen tragédia közvetett okozója, az viszont mát nyilvánvaló volt, hogy ebben a házban többé zongorára nem lesz szükség. Nagymama szerette ezt a kétes hírű hangszert, a tragikus sorsú szerelmesek lelkét vélte megszólalni általa. Sötét titkok hordozója volt hát ez a zongora, amit nagyapa vett nagymamának nem sokkal az után, hogy hazatért Amerikából. Nagyapa ifjúkorában megjárta Amerikát. Chicagóban próbált szerencsét, amit hosszas keresgélés után sem talált meg, onnan hozta viszont azt a csúnya forradást, egy késszúrás nyomát a lapockája alatt. Hogy ezt túlélte, az önmagában szerencse. S hozott még egy arany zsebórát is, amit egy parkban talált. Igen nagy becsben tartotta, sajnos a hadifogságban elvették tőle a zabrálós orosz őrök. Több veszett Mohácsnál, szokta mondani Új Hevesi Napló 23
