Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - KÖZÉLET - Cserniczky Dénes: Hihetetlen történetek
IF? 10!P)T1Fo¥ olFo^T Csernicky Dénes &^ptAele/Am< tö&fórie/eh Az ember szeret borzongani. Szelídebb formája a pletykálkodás. Négy-öt magyar összehajol, ez esetben idősebb hölgyekről van szó, de ne zárjuk ki a fiatalabb generációt sem. Sőt, de ezt már szemlesütve mondom, férfiaknál is előfordul ez a „férfiatlan” ténykedés. Igen, négy-öt magyar összehajol, és „kicseréli információit”, hogy mai kifejezéssel éljek. Komiszabb formája a minden lében kanál bennfentes, bizalmas hangon elsuttogott, vértől csepegő hírei. Mi pedig hallgatjuk ezeket - valljuk meg őszintén. Nem mondom, embere válogatja, mit hiszünk, kinek hiszünk, de még a legmagasabb szellemi szint is belekóstol néha a „tiltott gyümölcsbe”. Hát akkor borzongjunk. Napsugaras fiatalság. Istenem, de jó visszagondolni rá: mennyit éheztünk, nélkülöztünk, fáztunk, de fiatalok voltunk. Fiatal, mégpedig főiskolás. Életem egyik meghatározó barátja. Váradi Zoli, akit már jó két évtizede elvesztettem, mint barát, a mai napig pótolhatatlan, de emellett mint muzsikus is rendkívüli volt. A személyes találkozás első percétől elválaszthatatlan barátok lettünk. Ha csak tehettük, együtt tanultunk, együtt szórakoztunk. A történet elején éppen tőle jöttem a Városliget felől a kis földalattival (akkor még nem volt meg a mai metró). Ebédelni mentem. Át kellett szállnom az Oktogon téren (amit a történelem megint visszavarázsolt Oktogon térré), villamosra. Akkor még a villamossínek nem a körút közepén, hanem a két szélén, közvetlenül a járda mellett futottak. Én jöttem a földalattival az Oktogonig. Feljöttem a lépcsőn, és nem mentem a villamosmegállóba, mert az egy kicsit messzebb volt, hanem felrúgva minden józan észt, elővigyázatosságot, KRESZ-t és minden lehető szabályt, megvártam a megállóból elindult villamost, és egyszerűen felléptem a kocsi lépcsőjére (akkoriban még nyitott peronú villamosok voltak). Ezt már rutinból csináltam, mígnem egyszer, abban a pillanatban, ahogy ráléptem az első kocsi lépcsőjére (az akkori egyetlen „mozgó lépcsőre”), a villamos megrándult, én nem tudtam megkapaszkodni, és bezuhantam a villamos alá. Vannak pillanatok, amik örökre belevésődnek az ember emlékezetébe. Ma is pontosan emlékszem, szinte mozifilmszerű pontossággal mindenre: ahogy zuhantam, egy rettenetes, velőtrázó sikolyt hallottam. A következő kép már az volt, hogy fekszem a kövezeten, fejem mellett csattognak a villamos kerekei, fejem felett pedig elzúgnak a villamos lépcsői. Azután csend, rettenetes, nagy csend. Feltápászkodtam. Az első reflexem nem a félelem, vagy a megmenekülés csodája volt. Dehogy! Körülnéztem, nincs-e a közelben rendőr, mert ha van, akkor bizony nekem, szegény diáknak fizetnem kell büntetést. Ilyen egyszerű az élet a döntő pillanatokban. Nem volt rendőr. Volt ellenben egy kirakat-ablakmosó ember, aki hozzám lépett, finoman porolgatni kezdte kabátomat, és szelíden korholt:- Látja, fiatalember, he nem ugrik, most nem lenne poros a kabátja! Utána elmentem ebédelni. Nekikészülődtem a levesnek. Hirtelen egy idegrándulás a kezemben, és a kanál messze repül az asztalon. Akkor tört ki rajtam az összesűrűsödött idegfeszültség. Új Hevesi Napló 95
