Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - M. Nagy István: A kereső ember
M. Nagy István QÁ /ceweáű emAew Milyen az ember? Alkotó, barátságos, szerető, gyűlölő, hívő, számító, okos, hálátlan, szép, hatalomimádó, művészi, családias, magasztos, stb., stb. A felsorolt jelzők csak egyes emberekre jellemzőek, míg másokra nem. Olyan jelzőt kerestem, ami minden emberre egyformán érvényes. így jutottam el a "kereső ember" jelzős szerkezethez. Ugyanis minden ember keresőnek születik. A pszichológia a születő embert ártatlannak, eredendően jónak hirdeti, de a katolikus vallás az eredendő bűn magyarázatával vitatkozik a pszichológia tudományosnak elfogadott magyarázatával. Úgy gondolom, a kereső ember kifejezéssel nem fog vitatkozni senki. Mit keres az ember? Elsősorban a teremtőjét, eredetét és forrását kutatja, de kitartóan keresi az igazságát, önmagát, rendeltetését és haladásának irányát is. Amit az ember fejlődésének mondanak, az az, hogy a pszichológia által kifejezett eredendő ártatlanság és bűntelenség az egyénről fokozatosan lekopik. Ezzel helyet biztosít a mocsoknak és a bűnnek, amely folyamatosan feltapad, és kíséri, fertőzi az életet. Az ember jobbik esetben skizofrenizálódik, van egy eredeti ártatlansága, és egy felszedett bűnös állapota. Mindenki tudhatja a saját tapasztalatából, hogy minden külső kiváltó ok nélkül is, önmagunktól és önmagunkkal viszálykodnunk, hétköznapi nyelven azt mondjuk, feszültek vagyunk. Hol erősebben, hol gyengébben, kisebb-nagyobb szünetekkel, de viszálykodunk. Ez pedig azért van, mert az ártatlanságunk és a bűnös létünk harcol egymással. Az ember egyik legmarkánsabb jellemzője az istenkereső ösztöne. Tudjuk, az ösztönt nem a tudat uralja, legfeljebb az csak befolyásolja. Bár az esetek zömében a tudat nem is tud az ösztönről, mert például egy sóhajtás vagy egy végtelenbe tekintés sem fogalmazódik meg az értelem szférájában. Azt sem lehet állítani, hogy a hívők az istenkeresők, az ateisták pedig az ellentéteik. A vallási szokást gyakorló ember nem feltétlen aktívabb istenkereső másoknál. Sőt, a vallási köntösben megjelenő babona egyenesen kizárja az istenkeresést. Aki kíváncsi arra, hogy miért született, mi a küldetése, és merre tart, azok mind kivétel nélkül istenkeresők. Aki a magasabb létvilág elérésének lehetőségeit kutatja, az is istenkereső, és az is, aki arra a néhány örökérvényű törvényre kíváncsi! S nem arra a pár százezer törvényre, melyek csak egy-két évig hatályosak, de még hatályos korukban is aggályosak és bizonytalanok, probléma-megoldási módozataik látszólagosak és korlátozottak. A kereső ember lényegében igazságkereső. Az igazságkeresés és istenkeresés a kezdetekben tökéletesen egymást fedő kategóriák voltak. Aztán az igazságkeresés önállósította magát. S az individuum elkezdte kutatni a saját, azaz az individuális igazságát. A kutatási mód is roppant érdekes! Ugyanis a létet követi, és azt próbálja igazolni. A népi mondás e jelenséget úgy tartja számon, hogy a szükség erényt kovácsol. A marxista filozófia ezt úgy mondja, hogy a lét határozza meg a tudatot. A dolog életbeli megnyilvánulása pedig az, hogy az eshetőlegesen (véletlenül) létrejövő eseményekhez gyártjuk az eseményt igazoló igazság-elméletünket. Ahhoz nagyon keveseknek van bátorságuk, hogy a felismert igazsághoz alakítsák a praxist. Őket ugyanis utópistáknak, álmodozóknak, irreálisaknak, New Age-eseknek, elvontaknak, illetékteleneknek, deviánsoknak és élhetetleneknek szokták aposztrofálni. Van még egy rosszabb vonulat is: amikor a saját érdekeink érvényesítésére gyártunk igazság-elveket. Az első fordulat szerint Új Hevesi Napló 87
