Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 9. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Tusnády László: A hazaszeretet létezésünk egyik alapvető törvénye
Nagyjaink (elsősorban a „Himnusz” költője) már rég figyelmeztettek mindnyájunkat arra, hogy a nemzet, a haza és az anyanyelv összefüggenek, és nélkülük az emberek gyökértelenek. Bármilyen hatalmas fa sem az egész földgolyóba ereszti gyökereit, hanem bolygónk egy nagyon is pici darabjába: földrajzilag meghatározott helyére. A növényeknek térbeli helyük van. A mi kiterjedésünk nem csupán térben, hanem lélekben is megvan. Nekünk fontosabb és nagyobb dimenzió, mint a térbeli. Ha a lelkit elveszítjük, a térbelihez már mi sem köt. Georges Mounin „A nyelvészet története a kezdetektől a XX. századig” című könyvében harminc- és ötvenezer évvel ezelőtti olyan kőbevájt jelekről ír, amelyek nem egyszerű ábrák voltak, hanem az írásnak kezdetleges változatai, de nincs arra remény, hogy titkukat, jelentésüket bármikor is megismerjük. Ugyanakkor a nyelvekben meglévő szimbólumok sokkal távolabbi időkből szólnak hozzánk. Ezeket minden ember elsősorban anyanyelvén éli át - akár tudatalattijában, ezért sérül egész emberi mivolta, ha ezeket a legfontosabb emberi gyökereket elvágja, vagy erőszakkal fosztják meg tőlük. A hazaszeretet tehát nem választás kérdése, hanem az emberi létezés egyik alapvető törvénye. Két nemzeti imánk kozmikus erővel figyelmeztet erre a tényre. Figyelmezteti az ingadozót, a szabadosság sugárnyomásának ellenállni nem tudót, és újabb és újabb erővel tölti el azt, aki ezen remekművek világában él. Minden iskolánkban minden gyermek hallott vagy hall majd a jövőben elemzést róluk. Minden magyarázat elemzés csak akkor éri el célját, ha közelebb visz az alkotáshoz. Az esetleges elidegenítés az elemzés fő kudarca. Egy rövid írásban nem lehet feleleveníteni még a legjelentősebb gondolatokat sem. Lelki szememmel két könyvet látok: a „Himnusz” és a „Szózat” könyvét. Ezt a magyarság írja, igazi képviselői, s vallanak arról a mindenségről, mely ebben a két gyönyörű költeményben van. A „Himnusz” kapcsán ott vannak Hegedűs Lóránd szép gondolatai, fejtegetései is. Bibliai kapcsolatok nélkül Kölcsey világát nem lehet megközelíteni, követni és megérteni. Történelmi valóságunknak is igazi tükre ez a vers, hiszen régóta tudjuk, hogy a boldog és a szerencsétlen múlt bemutatása nincs egyensúlyban: az előbbi a rövidebb, az utóbbi a terjedelmesebb. Tehát nemzeti létünk sértettségét ez az asszimetria is kifejezi. A vers tökéletes rendjéhez jutunk közelebb, ha a további összefüggéseket figyeljük. Hatvannégy sorból áll, tehát az egész alkotás „mértani középpontja” a harminckettedik és a harmincharmadik sor között van. Különös ismétlést találunk itt: „... Majd töröktől rabigát vállainkra vettünk. Hányszor zengett ajkain Ozmán vad népének Vert hadunk csonthalmain Győzedelmi ének! (31-36. sor) íme, a hajdani virágzó Magyarország egykori pusztulása többszörösen, hangsúlyozva szerepel e költeményben. Nem véletlenül van annak a középpontjában, hiszen Kölcsey koráig (sőt napjainkig) ható szörnyű katasztrófáról van szó. Joggal kérdezhetjük, hogy van-e ennél nagyobb baj. A választ a vers adja meg: sajnos, van. Ez a testvérharc. 84 XI. évfolyam 9. szám—2001. szeptember
