Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - KÖNYVSZEMLE - Katona Kálmán: „Esteledik, Magyarország…”
^Me/ecliÁ, . . . Székely Dezső: Harang és kötél Sohasem találkoztam Székely Dezsővel. Mégis, mikor bő tíz év verseit tartalmazó legújabb kötetét olvasni kezdtem, világossá vált, hogy milyen régi és milyen jó ismerősöm. Nem (csak) a szőkébb haza, a „vadvirágos székesegyház" környékének, pipacsos- margarétás gyermekkori barangolásoknak külön-külön is közös emléke teszi őt azzá. Nem (csak) önnön hite és hitelessége, ami által nélkülözhető, vagy akár groteszk a törtetés serény vágyó, ám annál súlytalanabb korunkban. - A tülekedés, lökdösődés kényszere végül is általános jellembeli és nem irodalmi jelenség. Nem (csak) a divat ignorálása, a költészet éppen soron következő manökenjeinek semmibe vétele teszi Székely Dezsőt rokonszenvessé, rokonszenves ismerőssé. Azzá teszi mindenekelőtt költeményeinek forrásvíz-tisztasága, a soraiból áradó méltóság és rend. Mert egyszerű, de nem igénytelen. Nem modemkedő és mégsem anakronisztikus. Nem körülményeskedő. Nem szájbarágó. Csak annyit ír le, amennyit le kell írni. Nem többet és nem kevesebbet. S vállalja értő fülek számára a verszenét is, a halkan megbúj ó-rejtőzködő titkot, s a népdalok, vagy Villon, Petőfi, Ady, József Attila gúnyos keserűségét, a méltó dühöt is. Rokonszenvessé teszik őt a magyar táj panteisztikus képei, melyeket határozott, lendületes vonalakkal, tiszta színekkel vázol fel verseiben: Tanú erre a kőrisfa, ahol „a bogarak szárnyát napsugár aranyozza” (A háború vége). Ahol „szivárványos azúr mezők / várják az ideérkezőt" (Sanzon, útközben). Ahol a fagy gazdaként „a tél tövises kazlait / deres villával egyre rakja" (Adventi havazás). Az Elvérző nyárban „az ég lila fekély", míg másutt „lángolt a napnyugati ég/mályvaszíne, óbíbora” (Naplemente). Száz vers háborúról és békéről, hitről, szerelemről, a gyermekkor múltba hullott édenkertjéről, a számadásról, az elmúlásról. Száz vers az elesett (mert fellökött), újra és újra becsapott és kisemmizett kisemberről, a megcsonkított hazáról - megcsonkított földről és megcsonkított lélekről. A kötet címe balsejtelmes: A harang itt vélhetően - mint később, a versek olvasása közben kiderül, valóban - nem békét hirdet, s nyugalmat zeng a szívnek, itt inkább félrevert harangok féltő-intő szavával jajdul. A kötél pedig száz magyar közül száznak előbb, mint az akasztás eszköze merül fel spontán asszociációiban, s csak másodlagosan mint harangkötél. Mert hát errefelé sokáig és sokat akasztottak. Magán a köteten végigszáll a sértődött bánat keserű füstje. Különösen a harmadik részben, a Tőrbe csalt énekben érhető tetten az örökérvényű etikai dilemma („Mért legyek én tisztességes...” J. A.), csak épp a múltra vonatkoztatva, számadásszerüen: Leginkább itt van jelen a poéta politicus is, a ma már egyre inkább sajátosan magyar alkotó, akinek szinte napi aktualitással kell népéért s önmagáért küzdenie. Nem úgy, mint földi poklunk nyugatibb, szerencsésebb bugyraiban. S ha már ennél a kérdésnél megállunk, persze a válasz igénye és lehetősége nélkül: Kell-e szabad-e korunkban a költészetnek a mindennapi élet dolgaival foglalkoznia? Egyáltalán, van-e még létjogosultsága annak a versnek, mely több szójátéknál, képrejtvénynél - urambocsá - költészettagadásnál? Borúlátó volna Székely Dezső? Ha az volna, nem lázadna és nem vádolna szívszorítóan kemény mondatokkal: „Nyúzz meg sors, nehogy bőrig ázzak, / ne lássam, Új Hevesi Napló 111
