Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám (2001)
2001 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXVIII.
valamelyikünk mozdulását csak kiszúrta a vörösbundás, mert bizony nem bújt ki ott, ahol vártam. Sőt. Sehol sem bújt elő. Szőrén-szálán eltűnt, nagy valószínűséggel a sűrűben lefelé elsomfordált.- De kár! Szép szőre volt. Nem baj. Majd jön másik - sorolják érezhetően megnyugodva a lányok, de hangjukból az őszinte együttérzés, biztatás is kicseng.- Apa, ehetek? - kérdezi halk bizonytalansággal Marcsikám, mert ennyi izgalom már elég volt ahhoz, hogy megéhezzen. Testvériesen elosztva a vajas kenyeret percekig csendben maradtak. Pontosan addig, amíg ettek - amíg le nem nyelték az utolsó falatot.- Fújjál már megint olyan nyúlását! - kapom a biztatást. Apait-anyait beleadva elmakogok egy haldokló nyúlsirámot, csak úgy zeng bele a fenyves alja.- Jaj, a fülem! - kapja kezét füléhez a kicsi. - Ilyen hangosan kiabál a bajba került nyuszi?- No hallod! Végső kétségbeesésében, halálfélelmében hogyne kiabálna! - válaszolom.- Szegényke! - sajnálkozik az egyik, és helyeslőén bólogat a másik is.- Na, de most móresre tanítjuk a rókáját. Biztosan jön, de neki akkor annyi! - jelenti ki teljes magabiztossággal Veronika.- Az biztos! Arról én gondoskodom - mutatok a puska felé. Ebben a teljes nézetazonosságban ücsörögtünk épp, amikor a távcsőben megláttam a völgy végében egy apró, vörös mozgó pontot.- Jön! Jön ez, gyerekek! Meg ne mozduljatok! Nehogy észrevegyen! - Figyelem a távcsővel. Azonos ritmusú lassú futással tartja az irányt. Folyamatosan közeledik.- Húzódjatok le! Meg ne lásson bennünket! - leteszem a távcsövet, s már szabad szemmel is jól látom hatalmas, dús farkát, sötét - csaknem fekete - füleit, s szép zsemleszínű, tömött bundájú termetes alakját. Hatalmas kanróka. A két gyerek lélegzetvisszatartva lapul. Rajtam elhatalmasodik a vadászizgalom, felemelem a puskát, kibiztosítom, s már a csősínen végignézve figyelem, ahogy ritmusváltás nélkül - mintha dróton húznák - kocog felénk. A távolság most hetven méter, már csak ötven. A feszültség nő, a lányok a les deszkái között kukucskálnak ki, én már szaporán lihegek. És ekkor, talán harminc méterre tőlünk megáll a róka. Megáll, leül, s gyanakodva les fel a lesre. Eldördül a 12-es. A róka eldől. Itt fenn, a fedett lesben a puskadörrenés rettenetes nagyot szól. A gyerekek már ettől megijednek. A visszafojtott izgalom most pattan ki, egy pillanat alatt oldódik fel. Felegyenesednek, és rémülten néznek rám.- Meglőtted? - kérdezik szinte egyszerre, s látom, hogy szemükben a rémület vibrál.- Meg. Ott fekszik lent - mutatom, de ekkor elszabadul a pokol. Irtózatos sírásba kezd mindkettő. Visító, hisztériás, zokogó, könnycsurgató sírásba.- Szegény! Megölted. Azt az édes, mosolygó arcú kis rókát. Mit tettél, apa? - visítja a kicsi.- Ezt nem gondoltam volna rólad. Azt az okos, aranyos állatot - így a nagy, és sírásuk még hangosabbá, még nekikeseredettebbé, még vádlóbbá, még kétségbeesettebbé válik. Azt hittem, álmodom. Erre nem számítottam. Ilyet elképzelni sem tudtam. És fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. 20 XI. évfolyam 8. szám—2001. augusztus
