Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Abkarovits Endre: Tizenöt éves a Gajdos
középiskolában elkapott minket a gitározási láz, ami akkor nagy divat volt. így azután a pengetés hangszereken kezdtük az együttesben való zenélést. Korábbi együttesemben, a Kalodában nem is volt vonós. Később felvállaltam, hogy megtanulok furulyázni, majd dudálni. Zenésztársunk, Fajcsák Attila elhatározta, hogy megtanul hegedülni, ekkor én brácsázni kezdtem, Horváth Attila pedig bőgőzni. A továbbiakban párhuzamosan megmaradt a pengetés játék is és az újonnan megtanult hangszerek használata is. Valóban távoli hangszerek a brácsa, a duda és a furulya, mindegyik egész embert kívánna, napi tíz órás gyakorlás se lenne elég. így is igyekszem mindennap néhány órát gyakorolni, de az a soros feladattól függ, hogy melyik hangszer kerül előtérbe. Most épp a furulya szorult leghátrébb. Pedig először azzal nyerted el a Népművészet Ifjú Mestere címet, még 1989-ben. O.T.: Valóban. Én fúvós hangszeres voltam a zeneiskolában, klarinétos, s az ujjaimban benne vannak azok a mozdulatok, amik fúvós hangszerekhez kellenek, meg kialakult egy olyan légzéstechnikám, hogy akkor is úgy veszem a levegőt, amikor sétálok, mint amikor fúvós hangszeren játszom. Ezért aztán nem jövök zavarba, ha furulyáznom kell, de az természetesen a virtuozitás rovására megy, ha az ember nem egy hangszerre koncentrál. Hogyan kerültetek kapcsolatba egymással és a népzenével? Sz. A.: Először Horváth Attila végzett közülünk a főiskolán. Ő akkor már zenélt Okos Tibivel. Én Király Tibi évfolyamtársa voltam, de ő matematika-technika szakos volt, s csak a főiskola 1991-ben történt befejezése után tanult meg cimbalmozni, amikor hazament Ózdra tanítani. Bár ének szakos voltam, nem tudtam semmit a magyar népzenéről. Egyik alkalommal a szomszéd kollégium mellett mentem el, ahonnan épp Tibiék zenéje szűrődött ki. Bementem, s olyan „érdekes” hangszereken láttam őket játszani, mint a hegedű, a brácsa és a bőgő. Még azt se értettem, hogy miért van a brácsán csak három húr. Bár ének tagozatos általános iskolába is jártam, semmit nem tanultunk az autentikus népzenéről. Kértem kottákat Tibitől, aki brácsán játszott, de mondta, hogy olyan nincs, csak akkordokat lehet fogni a hangszerén. Hiába hoztak később is lejegyzéseket, kiderült, hogy ezt igazából csak hallás után lehet megtanulni. Klasszikus hegedűs észjárással nagyon nehéz ezt kottából megcsinálni. Pedig ez már a nyolcvanas évek végén történt, másfél évtizeddel a táncházmozgalom beindulása után. Hogy lehet, hogy egy ének szakos nem hallott ezekről a dolgokról? Sz.A.: Hiába tanultam hatéves korom óta klasszikus hegedűt, a gimnáziumban rockzenét játszottam. Nem tudtuk, mi az a táncház. Csak amikor 1988-ban meghallottam, hogy milyen jó ez a zene, kezdtem vele foglalkozni. És te, Tibor, kitől hallottál először népzenét? O.T.: Én Fajcsák Attiláék Fuszulyka együttesétől. Korábban én is belesodródtam a „gitározósdiba”, de engem sohasem vonzott a rockzene. Csak akusztikus és klasszikus gitáron játszottam, kedveltem a reneszánsz zenét, s annak ugye elég közel áll a hangzása a népzenéhez. A Kaloda zenekarban megzenésített verseket is játszottunk, s egyik előadásunk után kérdezte meg Fajcsák Attila, akinek épp akkor oszlott fel az együttese, hogy nem lenne-e kedvem népzenét játszani. Nagy örömmel mondtam igent. Jártatok-e népzenét gyűjteni abban az időszakban? O.T.: Eleinte inkább feldolgozásokat csináltunk, de később, ahogy kezdtünk átállni a vonószenére, népzenei táborokba jártunk, ott hallottunk olyan felvételeket, amelyekből lehetett tanulni. 78 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
