Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Rónay László: Katolikus kultúrszemlélet
Rónay László cjföato/í/cuá /cu/táwücewv/é/eta /cét /cö&ött II. Az Adyval történő szembesülés Sík Sándort egy rendkívül fontos felismerésre vezette: a személyes élet és a műalkotás közötti különbség ekkor tudatosodott benne. Része lehetett ebben a francia irodalom hatásának is, hiszen ahogy lépésről-lépésre haladt Ady befogadásában, a francia prózát is egyre alaposabban ismerte meg, s rádöbbenhetett a bűn vagy a rossz ábrázolásának fontos voltára. Bár a Gárdonyi, Ady, Prohászka alapkérdése a harmóniateremtés mikéntje, az a része, amelyben a székesfehérvári püspököt a harmónia megteremtésének példájaként mutatja be, könyve halványabb része; a harmóniára törekvő Gárdonyit mintha felértékelné, viszont a század emberének diszharmonikus életérzését kifejező Ady lírájával néhol mélyen azonosul, bár már a korábban a Széchenyi Szövetségben elmondott előadásában is hangsúlyozta, hogy Ady értékelése nemcsak irodalmi, hanem politikai kérdés is, hiszen minden mozgalom és párt kisajátítására törekszik. Mégsem tagadja, hogy „Ady Endre költészete eleven valóság, lelkeket formáló erő”, s e meggyőződését a gimnáziumok VII. osztálya számára írt irodalmi tankönyvében is kifejtette. Adyval szembesülve szükségképpen számot kellett vetnie a magyar irodalmi múlttal is, hiszen a költő elődeit is bemutatta. Ez a szembesülés a konzervatív irodalomértés és -szemlélet új eleme volt. Nemcsak azért, mert megfogalmazta az irodalom nemzeti jellegét, ebben akár Horváth Jánosra is támaszkodhatott. A jelentősége mégis inkább abban rejlett, hogy kitágította és gazdagította a vallásosnak mondott irodalom folytonosságtudatát. Hiszen eddig nemzeti keresztény értéknek csak a témaválasztás minősült, Sík kortársa, Harsányi Lajos meglehetős merevséggel hangsúlyozta ezt, s hatalmas versciklusaiban, regényeiben igyekezett is ehhez a mércéhez alkalmazkodni. Prohászka, Harsányi és a többiek aligha említették volna Ady elődei között irodalmunk legnagyobbjait. Sík azonban Ady nemzetféltő és nemzetmentő magyarság-verseiről szólva a következőket írta: „Az a vad, pogány, magyar őserő duzzad és harsog ezekből a sorokból, amely más időkben és más formákban - és újjászületve vízből és Szentlélekből - Pázmány szeges írásait, Zrínyi Afiumát, a Romlásnak indult hajdan erős magyart, Széchenyi vízióit, a Nagyidat cigányokat és A vén cigányt sugallta”. Sík nem szakított radikálisan azzal az állásponttal, amelynek vallói Adyt egy kártékony világnézet vezéralakjának tekintették, de figyelemre méltó kitétellel élt: a költő magyarságát ostorozó verseit nem értették meg, s ezért kényszerült egy alkatától idegen világnézet szekértáborába. Ebben a megfogalmazásban egyértelműen ott rejlik a kirekesztő szemléletmód kritikája és a másság elfogadása. Ez merőben új eleme volt századunk katolikus irodalomszemléletének, s megnyitotta az utat az ellentétes eszmék érintkezése felé. Sík Sándor kultúra-modelljének különös jelentőséget kölcsönöz, hogy benne szintetizálódott a keresztény életszemlélet és a nemzeti nevelés célzata. Századunkban több nagyszabású személyiség tűzte ki maga elé azt a célt, hogy világnézetének hirdetésével nemzetének is nevelője, szemléletformálója legyen. Szabó Dezső a magyar faj romlatlan értékeinek hangoztatásával, Szekfu Gyula a három generáció történelmének tapasztalataival, Prohászka az erkölcs nemesítésével, Németh László a szerinte kisebbségbe Új Hevesi Napló 53
