Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 1. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Cs. Varga István: A sorskutató irodalomtörténész és a költő
gondosan taglalja. Az időrendet követve veszi sorra a versköteteket, emeli ki Tamás Menyhért művészetének jellemző vonásait: az eredendő liraiságot, képi látásmódot, szinte balladai hangulatot árasztó drámaiságot, a nyelvújításból kimaradt bukovinai székelység tömör, jellegzetesen archaikus nyelvezetét. Élménylíra ez a javából, de benne feszül a kifejezés tökéletesítésének, művészi hitelének fokozódó igénye is. Az első verseskötet költője a földet gyökerükkel megkötő fák szövetségét kereste, azokét, akik „villám-hasítottan is leveledzik a példát”, akiknek haláláért sokszorosan áll bosszút a tavaszi sarjadzás: Szövetségben az fákkal (1974). A fa égbenyúló ágaival, a törzs konok teherbírásával tanúskodik az élni akarás mellett, a gyökerek pedig a helytállás konok hűségéről vallanak: „cipelve a hűség terhét - szabadságunk e szövetség.” A költő az emlékezés meredek falán „kútba súlyoszló lélekkel” hatol a múlt mélyébe, amelynek „gyöngy-igézete” folyton messzebbre rejtőzik. Sorsélményeket fogalmaz: a történelem számkivetettjeiben „beszegzett ég alatt... a fákig nő az iszonyúság”, a „küllőkhöz-vert álmok szakadékain / tovább töredezik a néma kín.” Tamás Menyhért drámai tömörséggel, balladákra emlékeztető sejtetéssel, néhol zsoltáros komolysággal és szépséggel vall, de sosem panaszkodik. A Küszöbök (1978) és a Messzülő ég (1980) mutatja, hogy verskötetek lépcsőfokain emelkedik magasra. Ideiglenesen lezárja lírai életművét, a prózai elemzésformával tágítja az önkifejezés határait. Sorjáznak kisregényei: Vigyázó madár (1981) - „Az utolsó fejezet apám regényéből". A „vigyázó madár" a darumadár, az édesapja jelképe. A regényhez ciklusképző módon kapcsolódó Esőrácsok (1984) a vándorlás, gyötrődés, az „abroncsos idő” szakadatlan szorítását, a tudat- és lélekállapot statikáját és feszült dinamikáját érzékelteti, a motívumok szövése a sorsalakulás geológiai rétegződését követi. „A kilököttségből is kilökött” sorsú embereket a Babilonnak vizei mellett ültünk zsoltáros fájdalommal szólaltatja meg. A Mérleges idő (1985) szépírói vallatása, a „kálváriás út” vége, a megérkezés regénye, a hazára találás vágya futamos benne. A „léptekre, ajtónyílásra és madaras ébredésre” komponált mű az Előcsend (1986). A regényciklus folytatása a Balbina (1987), a „távlatos hűségű nép” metszet-kisregénye. Nem memoár, nyoma sincs benne az akaratlagos emlékezet-erőltetésnek, sem az életrajzírói ragasztásnak, toldásnak. Az író bévülről lát és láttat”, a hősök „alulról kezdik” emlékezetüket: „Itt visszafelé történik minden, úgy ahogy mi történtünk.” A kisregény-ciklustól eltérően külön témakört beszél el a Holtág (1983). Mellékágon kapcsolódik az addigi áradó ihletforrásokhoz. Vérbeli széppróza, különösen a nyitánya nagyszerű, tartalmi gazdagságban, stílusminőségben is elmarad az előző regényektől, bár a fősodor irányát így is jelzi. Erőteljesen néprajzi jellegű a Szent Anna-tó regéje, a „regényfolyamon túl” mutat a Forradások (1989). Tamás Menyhért sorsos költő marad prózaíróként is. írásművészetének célja, artisztikuma joggal rokonítható Tamási Áron és Sütő András gondvállaló szépírói művészetével. Nyolc prózakötet után tért vissza pályakezdésének műfajához, a vershez. A vers és próza Tamás Menyhért egységes életművének két önkifejezési terepe. Joggal idézi Bakonyi a költő vallomását a HELYtelen (1991) című verskötet ajánlásából, életművének műfaji tagolódásáról, téloszáról: „Regényeim lírai regények, prózai-költemény-prózák. Mindkét műfaj, műfajötvözés egyet szolgált: az 1941-ben Bácskában, majd Dunántúlra telepített bukovinai székelység — az ő sorsukon keresztül minden kisebbség, nép — kálváriás életének megörökítését. ” Az idővel növekvő távlatból egyre nyilvánvalóbb, hogy tamás Menyhért költőiírói útja sorsának mélyről vezet felfelé, jut egyre magasabbra. Tehetsége, jellemegyenessége, nyitottsága igazi távlatok esélyét tartogatta számára. Ma már látható, Új Hevesi Napló 47
