Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Kanyár Erika: Rege a vén diófáró
yy/'Áa £/<oe<jfe a vári diófííwó/ A nagyapám ültette vén diófa... Árnyéka sincs már. Csupaszon meredeznek az ősi fészek falai. Persze ez sem a hajdani. A homlokzaton ugyan még mindit ott díszlik a millennium érszáma: 1896. Ennyi maradt belőle. Pár évtizede rejtélyes módon lángot fogott a zsúpfedél. Marták a lángok a roskatag építményt, pernyévé vált a sanyarú zsellérsorsok tanúja. Tépte, cibálta a könyörtelen szél. Múltba süllyedt az agyagból döngölt padló, a búbos kemence, a vaskosan terpeszkedő korpád s a négyszögletes, hatalmas asztal. Az őszi szél nosztalgikus dúdolása újra felidézi bennem a kínzó, hörgő-sípoló köhögést. Érzem az asztma fojtogató karmait nagyapám torkán.- Bácsikám, maga még mindig él?! - csodálkozott a korosodó orvos, aki nemrégiben újra a faluba vetődött. Félig tréfálkozva hozzátette: — Én már réges-rég eltemettem. Hallom, amint egy lányka megzörgeti a kiskaput, s meglátva nagyapát rémülten elszelel. Délután aztán hozzánk is eljut a híre, nagyapa temetésére több utcában összeszedték a halottaspénzt.- Sebaj! - így nagyanyám - kinek halálhírét költik, hosszú életű lészen itt a földön. S valóban. Ott trónolt nagyapa a vén diófa alatt elpusztíthatatlanul. Kiálló pofacsontja, beesett arca évszázadok nyomorúságáról regélt. Sasorra, büszke tekintete, kackiás bajusza rebellis ősök kiolthatatlan öntudatát sugározta. Ünnepnapokon - mint egy mesebeli griffmadár - kiterjesztette szárnyait az övéire. Összegyűjtötte családját a terebélyes diófa árnyékában. Hét gyermeke, fia, menye s számtalan unokája ülte körbe. Ünnepi ruhában és ünnepi lélekkel folyt a diskurzus. A gyerekek rajcsúroztak, az asszonyok a falu csip-csup történéseiről pletykáltak. S a férfiak? Miközben bölcsen borozgattak, egymás szavába vágva, hangoskodva disputáltak. Röpködtek gyermekfölemnek ismeretlenként csengő nevek: Horthy, Teleki, Imrédy, Rajk, Nagy Imre, Kádár... Csak jóval később, történelemórákon tudatosodott bennem, kit is takarnak ezek a nevek. Nagyapát mint született intelligenciát, világra nyitott embert szenvedélyesen érdekelte a világ sorsa. Keresztül-kasul járta fiaival a század történéseit. Mi lett volna, ha... ? Mért így, mért nem úgy... ? Majd egyre csendesebb lett. Izgatottan csavargatta a világvevő rádió gombjait, várta, hogy felcsendüljön a fülének kedves, érzelgős dal: Doktor úr, a maga szíve sose fáj? Aztán mégis csak felültették nagyapát Szent Mihály lovára. Bánatosan hullatta rozsdás, fonnyadó leveleit a vén diófa a fakó ég alatt. Ólmos szürkeség ülte meg a tájat s a lelkeket immár több mint egy évtizede. A fejfán ez áll: 1960. Hiába élte túl nagyapát a vén diófa. A nagycsalád egyre ritkábban hüsölt árnyékában. Hamarosan ki is vágták. A kései unokáknak már semmit nem jelentett a nagyapám ültette vén diófa. Csak az emléke él. Üj Hevesi Napló 35
