Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - VERS, PRÓZA - Barna T. Attila: Fák siratója - Erdélyi Z. János: Hőség
fecske Csaba Qj4) Cföa/afan óx/meí Halványzöld a víz. A túlsó part hegyeinek előterében szomorú öregasszony-archoz hasonlít a tó az aprócska hullámok, fodrok, víztarajok redőzetével. Itt, a part közelében barnás, piszkoszöld a víz a meder fölkavart iszapjától. Az erős napfényben ezüstösen csillog a hullámocskák hasa. Aztán ahogy a nap nyugat felé halad, az ezüstös ragyogás arany-, majd bronzszínűvé változik. Temérdek megolvadt bronzszobor tömege a víz. Megfeszülő, elemyedő izmok játékát látom. Fehér hullámfodrok bukkannak elő, mint játékos állatkák, hogy eltűnjenek éppoly hirtelen, mint ahogy megjelentek. És mindig másutt. A tónak ezen a részén a naplementét eltakarja a nádas. Amint lemegy a nap, elsötétül a víz. Beborul az ég, egyre nagyobb hullámok csapkodják a partot. Zúgnak, nyikorognak a fák, mint az olajozatlan gépek. Megered az eső: apró csülkeivel gyorsan végigporzik a tavon. Reggel. Gazdátlannak tűnik a tó, csak a piros bóják ringatóznak egykedvűen a hűvös szélben. Meg-megborzong a nádas, ahonnét béka hangos vartyogását hallani. A nádas fölött madár köröz, földeríti a terepet, aztán leszáll a vízre. Egyhelyben ül, csak a tolakodó hullámok ringatják. Mintha fészken ülne. Szárcsa. Nem tudom, a nádasban költő párját őrzi-e, vagy halászni készül. Kihalt a vízpart. Csak az északi part párába burkolózó hegyeit látni, s a part mentén egy korai vitorlást, mely mint a szélsodorta libatoll lebeg. A fölkelő nap széles sávon megszikráztatja a vizet, mintha vakító magnéziumot szórt volna szét. Ebbe a ragyogásba gázol bele egy korai fürdőző pár. Szinte csak sziluettjüket látom, majd fekete folttá olvadnak az izzó fehérségben. Nem messze tőlük vadkacsa úszik békésen, eltűnik a nádasban. Fecskék suhannak a víz fölött, olyan közel a víztükörhöz, hogy szárnyuk sebet ejt a hullámokon. Szinte föl se nyíló, máris behegedő sebet. A víz most olyan, mint az abroszra löttyent kávé. A túlsó part hegyei ezüstös kékek, a viz lassan zöldre vált. Badacsony házai fehérlenek messziről, pici mészfoltok. Madárzsivajra ébredek. Az ablak alatti fákon, bokrokon olyan őrült hangzavarral vannak a verebek, hogy képtelen vagyok tovább aludni. Mondják a magukét: csiripelnek, cserregnek, surrognak, zörgetik az épület bádogtetejét. Hajnal. Lustán nyújtózkodik el a tó. A szürkésfehér víz fölött fecskék, sirályok röpködnek. A nádasból is madarak hangját hallani. Bent a vízben, a mintegy ötvenméternyire árválkodó stégen egy sirály posztói, mintha a stég tulajdonosa változott volna vízimadárrá, így vigyázva zsebkendönyi birtokát a libabőrös, korai időben. Most kel fel a nap, sugárküllői a víz húsába mélyednek. Aranyhíd, szemet kápráztató aranyhíd ível kelet-nyugati irányban. Fölszakad a pára, előtünedeznek a túlsó part házai, templomai. Este vihar volt, a betonon a nedvesség mutatja, meddig nyaltak föl a hullámok a partra, otthagyván az iszapos hínárcsomókat. A hajnali tó a sirályoké és vadkacsáké. Amint égre hág a nap, a víz a fehér árnyalatait mutatja: ezüstfehér, szürkésfehér, kékesfehér, piszkosszürke. Az északi partot ködfuggöny takarja. Messziről harangszó hallatszik. Új Hevesi Napló 7
