Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 6. szám - Az idő sodrában
$?2 idő sodrában A megpróbáltatások életünk legkomolyabb tanulságokkal járó dolgai. Általuk érik a lélek, erősödik tűrőképességünk és válnak érthetőbbé az apróbb, finomabb részletek is. Aki durvaságban és/vagy fényűzésben él, annak nem jut ennyi figyelme a környezetére. Egyetlen célja az érdemeken felüli szerzés, az anyag magához vonzása vagy elrablása, szigorúan mindig másoktól (egyébiránt nincs benne élvezet), majd a rátelepedés Harpagonként, fösvény és gyanakvó alakként, akinek mégsincs öröm az életében, lévén, hogy alkatilag képtelen rá. Mikor június közeleg, mely egyrészt a kultúra ünnepét, másrészt a tanítóinkra való emlékezést hozza egyre közelebb hozzánk, mindig el kell gondolkodni, vajon kitől mit is kaptunk életünk során, és ez részben elszomorítja az embert, mert hiszen kiknek volt, van a legkevesebb része a földi jóból, mint azoknak, akik szellemünket érlelték, soha nem a mának éltek, hanem a holnapjainkért alkottak és küzdöttek. A szellem embere többnyire magányos vándorként járja földi útját. Mivel nem a mai, kicsinyes, partikuláris érdekeket nézi, hanem a jövőbe lát, sem érveit, sem felfogását nem értik meg sokan. Mivel az emberi civilizáció története évezredek óta arról szól, hogy az agresszívebb (és talán mondani sem kell, primitívebb) ember a folyamatos háborúk során kiirtotta nálánál különb társait, akiket gyűlölt, így érthető és elszomorító tény, hogy az idő múlásával hogyan szorult háttérbe egyre inkább a tudás és annak megbecsülése. Perspektívaként riasztó, és az ember nem is szívesen gondol bele, milyen vége lehet ennek az alantas tendenciának. Az újító tudóst, művészt és a munkáját csendesen, nyugodtan, kitartóan végző tanítókat mindig valami idegenkedő közeg veszi körül: az értetlenségé és elutasitásé. Ez valahogy még csak elviselhető lenne, lévén, hogy a fejlettebb értelmű ember elfogadja, belátja, hogy mások értelmi szintje nem azonos az övével, ám a mai világ kiszorító tendenciái egyre inkább sokkolják azokat, akik ennek folytatását is látják. Hová jut az a civilizáció, melynek tagjai konzekvensen csak a szemetet hozzák a felszínre és agresszíven lépnek fel azokkal szemben, akik valódi kultúrát képviselnek? Akiknek pedig hivatalból azzal kell foglalkozniuk, hogy a kultúra fejlődését segítsék, miért partnerek ehhez? Világméretű jelenséggel állunk szemben, a dolog nem bagatellizálható el, és úgy tűnik, a mai ember belefáradt ebbe, így látszólag ráhagyja a kultúr-halálbrigadérosokra, amit tesznek. Ma nincs meg az a cinkos összekacsintás művész és közönsége között, és nem érezhető olyan biztos háttér, mint régebbi korokban, amikor művész és kora egymást segítve küzdött az általa igeneit változásokért. Ezzel szemben van nagy show-müsor, fanfárokkal és nyilvános érzelgéssel, vannak a kizárólag csak a körön belülieknek osztogatott díjak, azaz egymás jutalmazása (környalás, vulgárisabban szólva). A mai magyar társadalom nemzeti magára találása sejtet ugyan biztató kísérleteket e tekintetben, ám a kulturális pozíciókat hajdan oly féltékenyen őrzők ma is csak a fent említett szereposztást ismerik (el), ezért a harc még mindig folytatódik, a másokat kiszorító, de néven soha nem nevezett kultúrfasizmus nevében. A művész, a tudós, a tanító közben végzi munkáját, mindettől függetlenül, ám gyakran a foglalkozásához szükséges keretek nélkül: polgárként, de polgárhoz méltatlan körülmények között. Nem tudni, a korszak meddig hümmög még belenyugvóan ehhez, s nem tudni, hová lett a joviális pater familias típusú ember, akinek számára bármely válsághelyzet kezelése nem okoz akkora gondot, mint a helyette ügyetlenkedő gyökértelen, poligám, mégis társtalan, se ide, se oda nem tartozó férfinak, aki nyugati társaival ellentétben nem érdemelte ki az apák napját. Az ok mindig a családban és a hozzá viszonyulásban keresendő - kicsiben, nagyban egyaránt. Új Hevesi Napló 3
