Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 5. szám - KÖZÉLET - Murawski M.: Történelmi tévítéletek
német birodalomhoz, azon túl pedig nem volt más lehetőség, mint „benne lenni” a háborúban. Ugyanez történt akkor, amikor a Szovjetunió csatolta magához hazánkat, és csupán az 1956-os forradalom és szabadságharc jelentett egy reménysugarat a sötét korszakban, majd hosszú időre az is eltűnt. Kétségtelen, hogy a kommunista eszmékkel azonosuló zsidóság futotta be a legfényesebb karriereket a „szocialista” Magyarországon. Ám a történelmi igazság kedvéért meg kell jegyeznünk azt is, hogy ezzel az „élcsapattal” nem azonosíthatók azok, akik ebben nem vettek részt, vagyis továbbra is megmaradtak polgári foglalkozásuknál. Élték ugyanúgy az életüket, mint bárki más az akkori Magyarországon, és eszük ágában nem volt kollektív aljassággal és elvetemültséggel vádolni a magyarságot, mert hiszen sokukat bújtatta a háborúban az egyszerű ember és a klérus, és ezt nyilván nem feledhették olyan könnyen, akik maguk is egészséges szemléletűek voltak. A karrieristáknak azonban soha senki nem hánytorgatta fel azt a múltat, mellyel dicsekednivalójuk nemigen volt, sem pedig az általuk alkalmazott módszerekről nem beszélt senki nyilvánosan, mivel az általános reakció a dühödt ökölrázás, fenyegetőzés és az átkos múlt felemlegetése volt. Vagyis ismét csak a rögeszmék, a hisztérikus viselkedés és a félelemből fakadó agresszió volt az, amivel szembe találták magukat mindazok, akik egészséges párbeszédre törekedtek (volna, ha lehetett volna). Magyarország legújabb kori történelmében a vízválasztó 1956 volt. Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a szocializmus mint társadalmi rend nem működik, az emberekből társadalmi hovatartozástól fiiggetlenül egyöntetűen ellenkezést, ellenérzéseket váltott ki, a hangzatos jelszavakról kiderült, hogy szemenszedett hazugságok, s hogy a meghirdetett társadalmi egyenlőség csak az Állatfarm egyenlősdije, azaz hierarchiája szerint valósulhat meg. A kommunizmus kegyeltjei, privilegizált, osztályokon felüli rétege kerültek ekkor szembe egy egész nép akaratával, melyet az immáron nyíltan is kifejezésre hozott. Visszavonhatatlanul. A honi zsidóság fatális tévedése az volt, amikor zsidó-gój ellentétként, valamint fasiszta restaurációs kísérletként értelmezte a népfelkelést és forradalmat. 1956 eszmeisége soha nem volt más, mint az idegen uralmi rendszerek mindenkori elvetése és megvetése. Ez minden magyar forradalom lényege (kivéve természetesen a tanácsköztársaságot, mely soha nem volt igazán magyar ügy, és amelynek talán egyedüli keresztény résztvevője Károlyi Mihály volt). Jóllehet emberileg megérthető az a félelem, hogy egyfajta fasiszta restauráció ismét veszélybe sodorhatja mindazokat, akik a szovjethatalom árnyékában biztonságban érezhették magukat, ám ha kellő kritikával és önkritikával szemlélték volna a dolgokat, ennek irrealitása azonnal belátható lett volna. Ergo a magyar forradalmat egyszerűen megrágalmazták és befeketítették azok, akik hisztériakeltő és félrevezető szándékkal csupán a saját pozíciójukat féltették. Jelen sorok szerzője tisztában van azzal, hogy sorai heves vitákat válthatnak ki, ám hosszas mérlegelés után mégis a publikáció maradt az egyedüli választási lehetőség, mivel tudatában van annak is, hogy társadalmi megbékélés nélkül nincs békés rendezésre mód. A társadalom érdeke viszont mindenképpen azt kívánja meg, hogy a társadalmi vitákat nyilvánosan, s ne a háttérben, az erőviszonyok eltolásával és eltorzításával tegyék meg - továbbra is azok, akik hatalmi szempontból még mindig előnyösebb helyzetben vannak a társadalom többi rétegével szemben. Nézetünk szerint a mai Magyarországon antiszemitizmusról beszélni egyrészt anakronisztikus, másrészt hálátlanság, mondhatni árulás azokkal szemben, akik békés munkájukkal biztosították-biztosítják a kedvező anyagi bázist a vádaskodók számára (is). Anakronisztikus azért, mert hazánkban nincsen zsidóüldözés. Nincsenek diszkriminált zsidók. Nincsenek nélkülöző zsidók. S talán ez nem is túl nagy dolog. De nem szabad Új Hevesi Napló 63
