Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - SZÍNHÁZ, ZENE, TÁNC, FILMMŰVÉSZET - Jámbor Ildikó: Kinek a fészke?
közösségbe kívülről érkező McMurphynek azt kell tapasztalnia, hogy az ápoltak mindegyike nagyon is normális. Betegségük ugyan valóságos, de közelebbről nézve inkább csak gyengeségnek mondható, hiszen az élethez való ilyen-olyan bátorság hiányzik belőlük. Am a „fogvatartók”, azaz a főápolónő (Dimanopulu Afrodité), az orvos és az ápolók viselkedése és módszere nagyon is aberrált, természetellenes. Egy egészséges és optimista ember szemszögéből valójában ők szorulnának kezelésre, az ő módszereik kelthetnek megütközést és ellenérzést, nemcsak a nekik kiszolgáltatottakban, hanem mindenkiben, aki látja őket. (Következésképp nekünk nézőknek is lelkiekben és rokonszenvben az ápoltak mellé kell állnunk.) A darab tehát a cselekmény valóságos síkján túl, egy másik, jelképes értelmezési lehetőséget kínál, amelyet az egri előadás rendezője, Szegvári Menyhért ki is használ. A játéktér is (miként a szereplők élettere is) rideg, erősen behatárolt, szűk folyosókkal és ketrecekkel zárt. Ebben a nyomasztó közegben kell „gyógyulnia” a darabbéli elmegyógyintézet betegeinek. A szabad gondolatot és kommunikációt harsogó zene, pattogó vezényszavak és erőszakosan betartatott szabályok teszik lehetetlenné. A tévedésből, azaz téves menekülésből idecsöppent Mc Murphy előbb természetesen reagál, s megpróbálja szétfeszíteni e kereteket. Minél harcosabban és magávalragadóbban teszi ezt, annál inkább kivívja a „gyógyítók” ellenszenvét, s ez a harc az ő testi bukásával végződik. Fizikai megsemmisülése azonban (az elektrosokkon és a lobotómián, azaz hülyítő műtéten túl) furcsa módon még inkább megnöveli lelki és erkölcsi nagyságát, s tettekre sarkallja a többieket. Az addig mindvégig szótlan indián, barátja Mc Murphy megsemmisítését látva „felnő”, elég erőt merít a lázadáshoz, s egyetlen mozdulattal kiszakítja a nővérek elektromos kábelekkel rögzitett müszerszekrényét, s kihajítja az ablakon. Meri a szabadságot, a kinti világot választani. Kisebb és nagyobb kakukkfészkek mai életünkben is vannak, miként zsarnokok és megalázottak, cselekvésre bátortalanok is. Nem nehéz a párhuzamokat megtalálni, tán még egy lépést sem kell tennünk, ha körülnézünk saját életünkben. A jó müvek mércéje az idő, úgy látszik, ez az amerikai sikerregényből lett sikerdarab valóban erős alkotás, mert csaknem negyven év múltán is megállja a helyét. No persze, olyan feszes, fegyelmezett rendezés kelletik hozzá, mint a Szegvárié. Az előadás sikere a színészvezetésen múlik, hogy a darabbeli közösség, s annak tagjai mennyire érzékenyen képesek viszonyulni egymáshoz. Sok kis lélektani drámából áll össze a kakukkfészek. Noha kétségtelen Bregyán Péter vállán nyugszik az előadás megérdemelt sikere (s mennyire szüksége is volt erre lelkileg!), olyan színészi kibontakozásnak lehetünk tanúi, mint az indiánt alakító Pálfi Zoltáné, akinek ugyan alig van néhány mondata a darabban, mégis jelenlétével, testtartásával egy egész emberi (mi több etnikai) tragédiát képes közvetíteni. Kiemelkedő színészi élményt nyújt Venczel Valentin és Nagy András, s a „reménytelenek” egyikét megformáló Szarvassy Csaba Zsolt is figyelmet kelt teljesítményével. A Ratched nővért alakító Dimanopulu Afrodité talán maga sem gondolta, hogy ennyi keménységet és kegyetlen szigort képes előhozni magából. Igazolta a rendező Pálfi Zoltán, Brengyán Péter Kakukkfészek Fotó: Majoros Tamás 84 XI. évfolyam 4. szám — 2001. április
