Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Arthur Schnitzler: Andreas Thameyer utolsó levele
lelkiismerettel alhat, és a gyermeke, a mi gyerekünk, aki 14 napos, az ágya melletti bölcsőben fekszik és ugyancsak alszik. Mielőtt elhagyom a házat, bemegyek és megcsókolom a feleségemet és a gyerekemet a homlokán, anélkül, hogy őket felébreszteném. Mindent pontosan leírok, ezzel nem azt akarom mondani, hogy őrült vagyok, mindent tökéletesen megfontoltam, és teljesen nyugodt vagyok. Ahogy ezt a levelet befejeztem, elmegyek, azon az úton, melyen a feleségemmel oly gyakran mentünk házasságunk első évében, Dombach felé, és egyre tovább, egészen az erdőig. Igen, mindent jól megfontoltam, a tudatom teljes birtokában vagyok. így áll a dolog. Andreas Thameyernek hívnak, az osztrák takarékszövetkezetnél vagyok hivatalnok, 34 éves, lakásom a Hemalser Hauptsrasse 64-ben van, négy éve házas. Hét éve ismerem a feleségemet, mielőtt a házastársam lett, két kérőt is visszautasított, mert engem szeretett és rám várt, egy biztost 1800 Gulden fizetéssel, és egy nagyon csinos szigorló orvost Triesztből, aki albérlőként élt a szüleinél, figyelem, kikosarazott miattam, bár én sem szép, sem gazdag nem voltam, s a házasságot is évről-évre halogattam. És azt állítják az emberek, hogy a feleségem megcsalt, aki rám hét évig türelmesen várt. Az emberek buták és lelki szegények, nem tudnak, ahogy én saját magamat kifejezem, a belsőnkbe látni, ők kárörvendőek és a tetejében közönségesek. De mindannyian elhallgatnak, és azt fogják mondani, milyen jogtalanságot tettek, belátják, a feleséged hű volt hozzád, és egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy te öngyilkosságot kövess el. De én nekik azt válaszolom: az szükséges. Mert ameddig életben maradok, tovább gúnyolódtok, ti mindnyájan. Csak egy van közöttetek nemes és jó: az öreg Walter Brauner doktor. Igen, ő mindjárt megmondta, mielőtt engem bevezetett: „Kedves Thameyerem, ne ijedjen meg és ne izgassa fel magát és a feleségét. Ilyen dolgok többször megtörténnek. Holnap elhozom Önnek Limböck könyvét és mást is a terhes nők tévedéseiről.” A könyvek itt fekszenek előttem, igen, egy udvarias kérésem van a hozzátartozóimhoz, hogy ennek a remek embernek, doktor Braunernek a könyveit alázatos tisztelettel szolgáltassák vissza. További intézkedéseim nincsenek. Végrendeletem rég kész, nincs semmi indokom azt megváltoztatni, mert feleségem hozzám hű volt, s a gyerek, akit nekem szült, az én gyerekem. S hogy neki olyan sajátságos bőrszíne van, immár a legegyszerűbben fogom elmagyarázni. S a magyarázat elől csak a rosszindulat és a műveletlenség zárkózhat el, és merem állítani, ha nem olyan emberek között élnénk, akik rosszindulatűak és ostobák, életben maradhatnék, mert mindenki belátná azt. De mert senki sem akarja belátni, sőt mosolyognak és nevetnek. Itt van Gusztáv Rengelhoffer úr is, feleségem nagybátyja, aki iránt a legnagyobb figyelmet tanúsítottam, a legsértőbb módon hunyorított rám, amikor a gyerekemet első ízben látta, és az én saját anyám megszorította a kezemet, olyan különös módon, mintha a részvétére rászorulnék. Az irodában is a kollégák egymással suttogtak, amikor tegnap beléptem, és a házmester, akinek a gyerekeinek a régi órámat ajándékoztam, mert egy ilyen óratok jó szolgálatot tesz. A házmester magába fojtotta a nevetést, amint tegnap elmentem mellette, és a szakácsnőnk is olyan arcot vágott, mintha részeg lenne, és a fűszeres a sarkon utánam nézett, úgy háromszor-négyszer is, mindig az ajtónál megállva, és azt mondta egy idős hölgynek: ő az. És még egy bizonyíték az értelmetlen híresztelések gyors terjedésére: vannak emberek, akiket egyáltalán nem ismerek, ők ezt mégis tudják, nem tudom, honnan. Amikor tegnapelőtt hazafelé utaztam, három idős hölgyet hallottam, akik rólam beszéltek, én a peronon álltam. Hangosan megkérdeztem (ezt a kifejezést szándékosan használom, bár ezek írásos feljegyzések), - hallható hangon kérdeztem? Mit kell tennem? Mi maradt még nekem hátra? Nem mondhatom mindenkinek: olvassátok Hamberg „A természet csodája” című könyvét, vagy Limböck kiváló művét: „A terhes nők tévedéseiről”. Nem tudok előttük térdre esni és könyörögni: „Ne legyetek olyan kegyetlenek, lássátok be, a feleségem 30 XI. évfolyam 4. szám — 2001. április
