Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele
cTecske Csaba cA, e//ca//édott /ave/e sokat gondolok magára mostanában ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában és most megcsillant mint tócsa a napsütésben ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem hogy így lesz életem spirituális része lett ez az egész olyan váratlan annyira meglepett hogy válaszol majd nem is reméltem magával így reményt fájdalmat cseréltem észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot ne féljen nem kérek semmit magától amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol úgy gondolni magára ahogyan én gondolok talán tapintatlanság de jó okom van rá minden kis gesztusát dekódolom merész fölismerések mocsaráig jutott az ész elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét „ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó visszafogom magam csak az legyen de az nagyon ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut a tündöklő pillanat peremére - a vágyig melynek sötétlő mélyén ott a másik leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik a világ elveszítette vidámabb színeit a zöld a sárga lett majd barnaként szeleit el szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot beleremeg amikor kinéz a párás ablakon hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom sorstársának érzi a megnyomorított kertet ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget s messze a folyóparton túl sovány fák mögött hatalmas fehér báláit görgeti a köd ősz van nagyon de még nincs veszve minden jöhet szép és jó életembe lehet hogy egyszer majd meglátogatom addig is ezt a reményt pátyolgatom rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt napfényt viszem el magának melegét életem legszebb nyarának 16 XI. évfolyam 4. szám — 2001. április
