Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXXIV.
A kísértet közeledik, a feszültség pattanásig feszül. A vadász remegő térdekkel áll a magaslesen; amikor már csak vagy húsz méterre van az a ronda, beste fehérség, artikulátlan fejhangon elüvölti magát:- Ha közelebb mersz jönni, büdös ördög, menten agyonlőlek! Földöntúli sikoly hasít a síri csendes téli éjszakába, és égbe lebben a nagy fehér lepel.- Nehogy meglőjön már, irgalmát a puskájának! - visítja a szellem, és ekkorra földre hull a hatalmas kendő is. És a rémülettől reszketve ott áll a szomszéd falu harangozó asszonya, aki itt a hegyen át igyekezett eljutni Szarvaskőbe, hogy a beteg kollégáját helyettesítse, azaz, hogy a templomban harangozzon. Óriási volt a döbbenet, a megkönnyebbülés, az öröm. A faluba már együtt, egymásba karolva, tipegve-topogva ereszkedtek be, keresve a biztos lépéseket a csúszós ösvényen. A csúszós, havas út miatt járt olyan bizonytalanul a „szellem” is. A nagy fehér lepel meg nem volt más, mint a dagasztott kenyértészta melegen tartására használt vastag berliner kendő, mert ez volt a legmelegebb, azaz leginkább célszerű ehhez a hideg esti gyalogtúrához. Ebbe bugyolálta be magát a jóasszony, ez tette őt olyan szörnyűségesen szellemszerüvé, no meg a magányos vadász túlfeszített lelkiállapota, a felcsigázott fantáziája, amely hosszú, sejtelmes éjszakai lesvadászatok alkalmával, néha- néha egészen másképpen működik, mint ahogyan az egyébként megszokott. Ez a megtörtént eset is ezt bizonyítja. Új Hevesi Napló 13
