Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 4. szám - Az idő sodrában
Sftz idő sodrában Életutunk, akár a keresztút: rögös, esésekkel és tanulságokkal b őségesen áldott. A különbség ember és ember között, hogy ez nem mindenkiben tudatosul. A pillanatnyi győzelmek és a látszólagos sikerek elhomályosítják a földi szem látását, és tévhitekhez vezetnek. Milyen könnyű azt hinni, hogy mi vagyunk azok, akik diadalmaskodunk! S miféle diadalok azok, amelyeket „ az ördög ganaja” nevében vagy érdekében arat a mai ember?! Ezekben a pillanatokban könnyű megfeledkezni Istenről. Nincs kivétel, mindnyájunknak meg kell élnie az utolsó útra, mely talán a legrögösebb, mégis méltó fináléja mindannak, amit életünkben létrehoztunk, az égi szikra segítségével megalkottunk. S hogy vannak olyanok, akik egész életükben csak rombolnak? Ok azok a szerencsétlen nyomorultak, akik süketen és vakon élik le életüket és szinte öntudatlanul járják be életútjukat. Életükkel nem hoznak létre semmit, így a porba-sárba hulló életük csak még több sarat hagy maga után. Rossz érzéseket másokban, helyrehoznivaló dolgokat mások számára, eltakarítandó romokat az utódoknak. Mégis mi hajtja az egyiket és a másikat?! Ha egymás megértésére törekednének, mindkét félnek könnyebb lenne a helyzete. A valóság azonban mást mutat. Egymással szembenálló felek, kibékíthetetlen ellentétek, testvérharc, rivalizálás, háborúskodás és egyenetlenség. S mindezt kiért, miért? Egy szerencsétlen, lelkileg nyomorék embercsoport kedvéért, annak buzdítására vagy parancsára, de soha nem nélküle, mindig vele a háttérben. Elmaradhatatlannak tűnik, mint az árnyék, és színei, szándékai is olyan szín űek, mint az árnyék. Valaha az aranyborjú testesítette meg szándékait és céljait, ma már bankszámla, de lényegében semmi nem változott az ókor óta. Vagyis elmondható, hogy elmaradott eszmerendszert képvisel. S hogy az emberiség mégis miért követi? Erre keresi a választ a ma gondolkodója, akinek épp olyan kitaszított sors jutott, mint hajdani sorstársainak. Miközben árvíz pusztít az országban, és a tisztességes szándékú ember azon munkálkodik, hogy társain segítsen, a számitó, haszonelv ű ember egyre azon serénykedik, hogyan gáncsoskodhatna most is és hogyan érvényesíthetné saját, önös érdekét, továbbra is a mások rovására, riválisa megbuktatására. S mindezt ahelyett, hogy ő is értelmesen gondolkodva és emberségesen próbálna részt venni annak a társadalomnak a mindennapi küzdelmeiben, melynek ünnepnapokon - és soha nem dologid őben - ő is polgárának vallja magát. Vajon hogyan lehet egyszerre teljes jogú állampolgárnak lenni és ugyanakkor mások gondjaitól elfordulva csak magának harácsolni, bárkit bármit öl megfosztani?! Hogyan lehet egyszer outsiderként viselkedni, külföldre szaladgálni feljelentgetni és botrányhelyzetek „alkotásán” munkálkodni, máskor pedig hazafinak vallani magát? Nyilván sehogy. Aki csak a különállás szándékát képes kifejezni, embertársait megtagadni, letaposni, érdekeit semmibe venni tudja, az nem része a nemzetnek. Hazaáruló a neve, nem más, holott ünnepnapokon ő a legelső, aki a legjobb helyekre áll, ahol lefilmezik, lefényképezik, hétköznapi aljasságairól pedig úgy véli, hogy eltakarja a nemzeti trikolór. Az emberek figyelme és emlékezete azonban nem ilyen egyszer űen kijátszható, bár ezt igyekeznek bebizonyítani nap mint nap nyilvánosan és a háttérben suttogva. A nép, az istenadta akkor is tudja, hogy bár Pilátusként ítélkezni igyekszik embertársa fölött, mindennapi kis „diadalait”, mégsem a szigorú bírák szerepében arathatja igazán. Ő a nyomorult lator, akire ebben a történelmi színjátékban ugyanúgy kereszthalál vár, mint nemes küldetésű társára, mert szerepünket nem mi választjuk, hanem az választott ki bennünket, khármánk által, sorsunk, rendeltetésünk, élethivatásunk által. Eleve. Új Hevesi Napló 3
