Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: „halálunkig halljuk a csengőt”
részének éreztük magunkat”.2 Kányádi értékpreferenciája a tágabb közösség, az összmagyar történelem (kultúrhistória) vonatkozásában is roppant karakteres: „Az ezer esztendőből pedig Pannonhalmát szeretem a legjobban. Az iskolába kell kaapszkodni”.3 Nagy Gáspár, az egykori pannonhalmi bencés diák mondja egy vele készült interjúban: „... Szent Márton hegyén, a löszdomb tetején fároszként világít egy épület, amit időnként tenyeren hullámzó hajónak is látunk: fúj a szél, de ez a hegy áll, mint a sziklára épült ház”.4 A Dísztelen dalokon belül hangsúlyosan herderi paradigma szerint fölépülő alkotás grammatikai megformáltságában, kollektív alanyú szerkezeteiben (’bennünk’, ’halálunkig halljuk’, ’nyelvünk’, ’vagyunk-leszünk’) a közösség létgondja a lírai személyiség legsúlyosabb egzisztenciális dilemmájaként jelenik meg. A Fától fáig ’csengő’-je itt is az értékóvás, az eszményépítés, a virrasztó költő magatartás szimbólumaként (lét- és jövőérdekű értékjelképként) fordul elő. Ebben a kontextusban leginkább a minden körülmények közötti rendíthetetlen hűség és helytállás parancsát halljuk ki a csengő szavából. A kihívásban rejlő feladat (ha úgy tetszik: megkerülhetetlen kötelesség) jelen esetben a külső-belső fenyegetettség (üldöztetés, elszigeteltség, emigráció, karanténlét) meghaladásában, az idegenbeli otthonosság-érzés kiküzdésében, a kötelességvállalás és identitásőrzés moráljában ragadható meg. Rodostó és Zágon többszöri szerepeltetése az idegenségben keresett otthonosságon, az űzöttségben föllelhető megnyugváson túl Mikes Kelemen egyik góbés-székelyes mondását is eszünkbe idézi: „úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont”5. Hasonlóképpen gondolhatunk Tamási Áronra is, aki több éves amerikai tartózkodása alatt is mindvégig együtt lélegzett a szülőföld emberitárgyi világával (V.Ö.: Lélekindulás című novelláskötetének darabjaival!), de ugyanígy belénk sajdulhat a diaszpórában magyar igéket mormoló Márai fájdalmasan múltidéző, hazagondoló attitűdje is (Halotti beszéd). A „millióm rodostóban / zágont, illetve a „minden rodostóban / zágont” metaforikája legáltalánosabban a világ négy tája felé szétszórt magyarság 20. századi tragédiáját fejezi ki. A folytonosságot képviselő öreg iskolát a korosodó, gazdagodó lélek belső tájaival párhuzamba állító szemlélet a romlás és leépülés (’vásnak’, ’öregednek’, ’vásnak-vénülnek’), illetve a föl épülés és megújulás (’újulnak a falak’, ’halálunkig halljuk a csengőt’, ’vagyunk-leszünk') dialektikájában ragadja meg a lírai alany, s ezáltal az alma materhez kötődő nyelvi közösség helyzettudatát és létérzékelését is kifejezi. Az idő múlásával óhatatlanul bekövetkező romlást a történelem viharaiban elszenvedett romboltatás egészíti ki: élet és halál, pusztulás és megmaradás örök esélyeit is felvillantva: „dúlások / üszkös falak / karantén / könyörtelenné árvított / bibliotékák // isten- s embercsapása / mi minden volt / s mi jöhet még”. Ezer éves kárpátmedencei történelmünk — megannyi nemzethalál-vízióval együtt - esszenciálisán sűrűsödik bele az idézett szövegrészbe. Fátumszerű mohácsaink és trianonjaink mellett belső meghasonlásaink és elárultatásaink is ott bujkálnak ezekben a sorokban. Tragikus tónust, a leveretés zsigerekben továbbélő emlékét ellenpontozza a verszárlat éber helytállásra, létteljességre, életszentségre és megújulásra figyelmező próféciája: „ünnep előtt / ünnep után / addig vagyunk-leszünk / amíg a lépcsők is bennünk is / vásnak-vénülnek / s újulnak a falak amíg / halljuk a csengőt / s benne a tengert / és minden rodostóban / zágont”. 3cflt)öctcft 1 Görömbei András: Kányádi Sándor fekete-piros táncai. Tiszatáj, 1979/5. 2 A magyar költészet Ruhr-vidéke. Kányádi Sándorral beszélget Pécsi György. Forrás, 1997/2. 3 Uo. 4 Nagy Gáspárral beszélget Bodnár Dániel. Vigília, 1999/10. 5 Mikes Kelemen: Törökországi Levelek. In: Mikes Kelemen Összes Művei I. Akadémiai Kiadó, Bp., 1966. 55. (Folytatjuk) Új Hevesi Napló 51
