Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - ÉLET ÉS TUDOMÁNY - Ködöböcz Gábor: „halálunkig halljuk a csengőt”
cKödöböcz Qábor a cáe^i^ől Ertékjelkép és értéktudat összefüggése Kányádi Sándor hitvallásszerű verseiben (Lakodalmas, Öreg iskola ünnepére, Koszorú) A korai Kányádi-líra hangsúlyos vágy- és célképzeteit tematizáló kötetcímadó vers (Harmat a csillagon) életre szóló érvénnyel fejezi ki a lírai személyiség értéktudatát és létbeli pozícióját: „S ha elszólít a Nap, / nyugodt lélekkel mondják / tócsákkal nem szövetkezett, / liliomok furödtek benne, / úgy tűnt el, amint érkezett.” Az itt megfogalmazódó, sok tekintetben a Tompa-Reményik-féle helikoni hagyományra emlékeztető tisztaság és tartás, s lírai alany értékrendjének minden metamorfózison átmenekített lényegi változatlansága, a hit, hűség és helytállás állandósága jelenti leginkább a Kányádi-líra éthoszát, s ez biztosítja az életmű erkölcsi-eszmei zártságát, romolhatatlanságát is. Az autentikus létforma és a belső integritás igénye a Kikapcsolódás című kötetben is változatlan intenzitással él tovább. A Poéma három hangra ciklus számos darabja (Intermezzo a sugárúton, Rum és erkölcs, Epilógus, Lakodalmas) jelzi ezt a törekvést. Utóbbi költemény a népköltészeti ösztönzés és a morálisan elkötelezett nyelvi cselekvés egyik legemlékezetesebb opusaként ragadja meg az olvasót. A Lakodalmas a Kányádi-féle esztétikai magatartás modellértékű alkotásaként fogalmazza meg a költőre jellemző morált és tartást: „Ha nem tudod járni: hallgass! / Egy nóta van: lakodalmas.” Az ellentmondást nem tűrő etikai axióma, a feltétlen tisztaságigény, a pokolmélységekben edződött konok helytállás, a legsötétebb örvényekből is kimenekített lankadatlan eszményépítés jelenti a Lakodalmas erkölcsi-eszmei foglalatát. A soha-meg- nem-elégedés és a soha-meg-nem-adás éthosza táplálja az erősen metaforizált, drámaian feszes struktúrát, melyben Nagy László Bartók-verse is visszaköszön: „Nem! Az ember nem adhatja meg magát”. A drámai izzású Lakodalmas - miközben a Fekete-piros „mozdulat-országá”-t anticipálja - a Legenda Br&ncuf Végtelen-oszlopáról öreg furulyásával is szoros rokonságot tart, aki „csak ment / és furulyáit. Mindig ugyanazt fújta, / valami együgyű dalocskát, amit mindenki ismert / (...) Igaza van, gondolta, minek változzon a nóta...” A három hangra írott Poémán belül az Intermezzo a sugárúton zárlata jelenti a legközvetlenebb előzményt: „S járni kezdtem a lakodalmast, / kegyetlen lámpáim alatt, / jártam, míg jött a józanító, / a lámpaoltó virradat”. A címbeli ’lakodalmas’ népszokást, nótát és táncot egyaránt jelent, ami a szöveg szemantikumát is többszólamúvá teszi. Ráadásul a makacsul visszatérő refrénben ugyanabban a nyomatékos strófazáró pozícióban háromszor is megismétlődik. A kitüntetett szerepű szövegelem dominanciáját az utalások még tovább fokozzák: „De azért csak járom, / járom ezt a táncot”. A skrupulusok nélküli egyértelműség („Egy nóta van: lakodalmas”), mint kiküzdött és megszenvedett bizonyosság áll az értéktudat centrumában, és a lírai személyiség pozíciójában ez teremti meg a rendíthetetlenség nyugalmát. A végtelen bánat és a halálos fenyegetés árnyékában is a biztos értéktudat jelenti a legfőbb kapaszkodót. Az öndefinícióra törekvő versben a lírai személyiség szenvedélyes eltökéltsége, a formanívót is a létezési nívónak alárendelő attitűdje jelenti a nyelvi cselekvés aranyfedezetét, az esztétikai létmód morális megalapozottságát. így lehet a Lakodalmas önmetafora, értékjelkép és sorsszimbólum egyszerre. A létezési nivó jelen esetben a nyelvnek, a verseszménynek, a művészi igazság feltétlen szolgálatának és a létteljességnek való elkötelezettséget foglalja magában. Mindez V Új Hevesi Napló 49
