Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Hubai Gruber Miklós: Kettesben
O/tfítÁ/A-í (£%efáeá/wn Gyula bácsi értetlenül nézett a körötte állókra. Miért zavarják az ő együttlétét az unokájával? Beszélgetni akarna csak vele. Szerdán lett rosszul a fiú, itt fekszik most előtte. Szépen, nyugodtan. És hallgatja a nagyapját. Gyula bácsi nem értette, miért ez a sok ember itt körülötte. Haragudott rájuk. Életének hetvennyolcadik esztendejében jár, úgy lehet, nem sok ideje van hátra: miért nem hagyják hát békén, őket kettejüket?! Közvetlenül mellette az idősebb lánya zokogott. Ne sírj, lányom, nem kell mindjárt eltemetni: nincs itt semmi baj. Alszik csak a fiad, mosolyog is, inkább beszélj hozzá te magad is, az többet ér. Sokkal többet. Az anyai szó mindig is gyógyított, tudhatod, emlékezhetsz rá kislánykorodból. Hányszor virrasztóit feletted is édesanyád, mert gyakorta belázasodtál. Feküdtél mozdulatlanul, nem volt neked egyetlen szavad sem, hiába kérleltünk, hogy szólalj meg. Kínáltuk neked a Lencsi babát, kínáltuk a sok-sok finomságot, de nem kellett neked semmi se’ a világon. Légy hát erős, leányom, s beszélj a fiadhoz! Nézd csak, látod, most megmozdult. Hall minket, látod, jelez a szemhéjával. Meggyógyul, Istenemre mondom, hogy meggyógyul. Erős gyerek ez! Bivalyerős, a Bálványt is lehordaná a lábad elé, csak egy szavadba kerülne. Azt mondja nekem is a tavasszal, mikor oltottuk együtt a szilvát: Nagyapa, megyek a jövő héten Pestre, eljössz-e velem? S csak úgy intett az oltókéssel, mert a másodiknál már kivette a kezemből, hogy ő is megpróbálja. Elviszlek, azt mondja, a Plázába. Hiába mondtam neki, hogy minek nekem az már. Aztán meg a tengerhez hívott, az Adriához. Hogy felidézni a katonaélményeket. Minek az nekem, mondtam megint, menj csak, fiam, csak vigyázz magadra! Milyen erős hajtás lett aztán abból az ágacskából! Lesz abból olyan fa esztendőre, hogy megbámulják. Még csak át se kell majd ültetni. Gyula bácsit teljesen kétségbe ejtette, hogy senki nem hallgat rá. Olyan idős lehetett, mint most itt ez a gyerek, mikor hazakerült a fogságból. Az oroszoknál volt. Málenykij robot. Azt mondták nekik, oda viszik őket, meg hogy hozzanak magukkal egy napi hideg élelmet. Két és fél esztendő lett belőle. Meg egy élet nyomorúsága. De ezt majd egy más alkalommal meséli el neki. Most inkább Győrről beszélne szívesen, ahová a gyárból mentek jó tizenöt éve. Vagy még több. A brigáddal. No, látod, Pistikém, oda, Iádd, tényleg elmennék veled, ha egyszer arra járnál. Meg elvinnénk magunkkal nagyanyádat is! Persze, csak ha vállalod. Meg ha nem nagy teher. Mert megvagyunk mi már itt kettesben a szülével, minek nekünk az utazás! Csak a költségek! Fölösleges pénzkidobás! Tényleg, látod, milyen buta vagyok, még meg sem kérdeztem, van-e elég pénzed. Tudod mit, van itt nekem egy pár dugi forintom, nicsak, itt egy ötszázas, tedd el, jó lesz, ha mentek Ildikóval. Ugye, úgy hívják a barátnődet. Mit is mondtál, mikor akarjátok az eljegyzést? Jól van, fiam, büszke vagyok rád. Jól választottál. Gratulálok. Aztán vigyázz majd a családra! Tudod, ha már felesége van az embernek, aztán jönnek majd a gyerekek - ej, de nagyon várom már, hogy legyen egy kis unokám! Egy még kisebb, egy igazán picike... Gyula bácsi nem tudta befejezni a gondolatait. Feketeruhás emberek jöttek elő valahonnan hátulról, s elvitték az ő kis unokáját. Vállukra emelt, világos színű koporsóban. Varró Péter, élt 25 évet... 34 XI. évfolyam 3. szám — 2001. március
