Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - VERS, PRÓZA - Murawski Magdolna: Napló 2000, Világ papagája
válogatását illeti. Mindketten derűs, kedves, vonzó világú költők voltak, akiknek alkotó műhelyébe jól esik bepillantani olykor-olykor. Normális társadalomkritika nélkül nincsen normális társadalmi fejlődés. A talpsimogatás igénye, és az általa nyújtott „szolgáltatás” adekvát kifejezői a lélek torzulásának. A szervilizmus igénye nem más, mint egyfajta perverzió, bármely oldal juttatja is kifejezésre. Nem a társadalomkritikus (filozófus) hibája az, hogy bírálnia kell kora társadalmát. A felelősség mindig azokat terheli, akik erre okot szolgáltatnak, vagyis magyarul szólva ne viselkedjenek úgy, hogy kritizálni kelljen őket... Április közepétől május közepéig hihetetlenül meleg idő volt, valóságos kánikula. Hirtelen virágzott el sorra minden. Egy hét alatt rendes nagy levelek nőttek a fákon, és május elejére már nemcsak hogy múlt idő volt a tulipán és az orgona, hanem ezt követően egy hét leforgása alatt a gesztenyefák, majd újabb másik hét alatt az akácok virágoztak és hervadtak el. Most május vége felé már a hársfák virágoznak, ami hihetetlenül hangzik. Az akácfák júniusban, a kánikula kezdetekor, a hársak pedig utánuk, a hónap vége felé szoktak virágozni. Már régóta figyelem a patakpartot, ahol a pipacsok megjelenését várom. Talán nem is lesznek errefelé az idén? A bodzák már napok óta hintik fanyar illatukat a környéken, de pipacsok nincsenek. Már egy hete lesz az is, hogy hűvösre fordult az idő, és most kezd ismét melegedni. A szárazság hatására nem növekedtek rendesen a korai zöldségek és gyümölcsök. Apró szemű és száraz a borsó, aprócska, csupamag cseresznyét árulnak méregdrágán a piacon. Egy borzalmas reklám a TV-n, szinte mindennap: a Pannónia sajté. Ami igazán szánalmassá teszi, az a magyar valóságra utalás, t.i. hogy a magyar tehén is olyan szegény, mint mi vagyunk, ezért még az oldala is lyukas. Kétféle szegénység van a világon. Az egyik veleszületett, és nem mindig okoz gondot vagy különösebb megrázkódtatást annak, aki benne él. Vannak harmonikus lelkivilágú szegények, mint pl. a dél-amerikai indiánok, akik a természettel teljes és tökéletes harmóniában élnek. A másik viszont, az agresszió által kiváltott szegénység a világ legnagyobb boldogtalanságát hordozza magában. Az agresszió, mellyel elveszik az elszegényedő népek, néprétegek korábban birtokolt javait, deprimáló érzés, épp ezért egyre nyomasztóbb hatással van azokra, akik ezt elszenvedik. Mert hiszen más úgy szegénynek lenni, hogy valaki soha nem látott gazdagabb napokat, mint fokozatosan vagy hirtelen elszegényedni és elveszíteni mindenünket. Az agresszió ugyanis megfosztja az embert a normális cselekvési szabadságától és földre kényszeríti. Az így tönkretett emberek arcáról egyszer csak eltűnik a mosoly. Korábban még voltak jobb napjaik, de egy idő után már senki nem emlékszik erre. A boldogtalanság érzése szomorú arckifejezésben nyilvánul meg, az ilyen közegben élő gyermekeknek is gondterhelt az arca. Aki mindennek okozója, az megbocsáthatatlan bűnt követ el. Az agresszió egyébként is visszataszító tulajdonság, akár férfi követi el, akár nő. Igaz, ez utóbbi esetben még undorítóbb, hiszen egyúttal azt is jelenti, hogy a benne szenvedő még szereptévesztésben is él: azt se tudja, fiú-e vagy lány. így az agresszor és környezete permanens hazugságban él. S talán ez a legcsúnyább vonása. Úgy akarja beállítani a világot, mintha annak rendje (rendje?!) igaz vagy igazságos lenne, a benne élők pedig olyan helyzetet érdemelnek meg, amilyen kijutott nekik. Tehát számára a társadalmi igazságtalanságok és egyenlőtlenségek a világ legtermészetesebb és leginkább magától értetődő dolgai. Mindazok pedig, akik ellen az agressziót elkövetik, befelé sírnak, zokognak, kifelé viszont eltorzítja arcukat a sok szenvedés. Ezért a lárvaszerű arckifejezés, a már-már közönyösnek látszó egyen-arc, ezért a mélységes szomorúság, mely mögötte rejlik. Új Hevesi Napló 15
