Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 3. szám - Az idő sodrában
dMz idő sodrában Mikor legnagyobb nemzeti ünnepünk közeledik, mindig szívesen emlékezünk meg történelmünk nagyjairól, a magyarság hőseiről és hajdani, dicsőséges napjairól. Március 15-e nem egyszerű ünnepnap a naptárban, hanem nemzeti büszkeségünk jeles napja, nemzeti érzéseink összegzője, egy olyan nap, mely önismeretre nevel. A hivatalos hazaárulók, a profi „botránycsinálók” kivételével nincs is talán olyan ember Magyarországon, akinek szívét ne melengetné át az az érzés, melyet hazaszeretetnek hívnak évszázadok óta, és nincs épkézláb lelkivilágú ember, aki ennek híján normális (azaz kisebbségi komplexumoktól vagy megalomániától mentes) életet tudna élni. Ma, amikor állandó párharc, testvérharc dúl körülöttünk (és bennünk), nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy ez a több évszázados hagyomány nem a magyarság rossz természetéből fakad, hanem a fejünk fölött mindig is uralkodott megosztó igényekből. A mi hibánk az, hogy ennyi időn keresztül nem néztünk a színfalak mögé, és többnyire nem az ártó, rossz szándékot, valamint annak forrását kutattuk fel, hanem könnyű áldozatként (balekként) beugrottunk a hatalmat bitorlók nemzetmegosztó szándékainak. A Kárpátmedence népeinek története több száz (talán több ezer) éve erről szól. Miközben az intrikus jócskán megszedte magát, az általa egymás ellen ugrasztott nemzetiségek, népek, népcsoportok egyre szegényebbek és egyre kifosztottabbak lettek. Míg odáig nem jutottunk, hogy a müveit Európa kivetett magából bennünket, és ugyancsak hosszas huzavona előzi meg a visszafogadást (ha egyáltalán valaha is elfogadnak majd bennünket). A viták és az alku tárgyát voltaképpen az képezi, hogy a tőlünk évszázadokon keresztül elrabolt javakon hajlandó-e osztozni a hajdani agresszor, vagy kényelmesebb irántunk való megvetését kifejeznie, és az itthonról uszítok gyűlölködő hangjaira hallgatva tovább kirekesztenie bennünket a hőn óhajtott (hőn óhajtott?) közösségből. Veszett fejsze nyele, mondja ilyenkor a népi bölcsességgel felvértezett ember. S talán így is van. Ám ha a fenti történelmi evidenciákra soha nem hívjuk fel mások figyelmét, mindig meg fogunk maradni a nekünk szánt, szűkös történelmi skatulyánál. Onnan kitörni csak egyféleképpen lehet: bátor fellépéssel, nem pedig a XX. század második felében legerősebben belénk sulykolt gyáva meghunyászkodással. Március ünnepe azért annyira szép és felemelő, mert arra a bátor helytállásra emlékeztet bennünket, mely 153 évvel ezelőtt egyetlen történelmi pillanatba sűrítette a magyar lét legfontosabb vonását: a szabadságszeretetet, a nemes eszmékért lelkesedést, a bátor helytállást, akár a legnagyobb áldozatok árán is. Hiába jöttek utána szenvedésekkel teli órák, évek, mégsem tudta kitörölni a magyarság emlékezetéből senki, semmi. Ha ilyenkor találkozunk, mindig tudjuk egymásról, magunkról, kik, mik vagyunk. Hétköznapjaink feladata voltaképpen ez volna: nem engedni, hogy a feledés homályába vesszen mindez. Nekünk, egrieknek pedig erkölcsi kötelességünk, hogy ebben első helyen legyünk, élenjárjunk mindig. Bár ma a város irányítására mi sem jellemző kevésbé, mint a hazafias érzelmek és nemes eszmék iránti hódolat vagy az önfeláldozás, nekünk, hagyományőrzőknek, a város értékeit és tradícióit tisztelő polgároknak mindig ezt kell szem előtt tartanunk, akár büntetnek, akár jutalmaznak érte bennünket. Az összmagyarság legfőbb feladata ma abban rejlik, hogy a szétzilált nemzeti egységet újjáteremtse. A határon túli magyarság nem tehet róla, hogy erőszakkal leválasztották a nemzet testéről, leigázták, diszkriminálták, anyanyelvétől is megfosztották. A XXI. század feladata, hogy jogait visszaadja és a sérelmekért kárpótolja a sokat szenvedett magyarságot. Nem másokkal szemben, hanem önmagáért. Március szellemében. Új Hevesi Napló 3
