Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - KÖZÉLET - Domokos Sándor: Gondolatok a TIME magazin cikkével kapcsolatban
Ezzel egyidejűleg egy másik hírlap arról tudósít, hogy különleges gázok közegében a lézersugár a fény sebességénél gyorsabban terjedő hullámokat is képes gerjeszteni. Ezzel a mai tudomány átlépte az Einstein által megjelölt 300. 000 km/másodperc sebességi határt, amit abszolútnak hittünk Univerzumunkban. Mindezek a határátlépések a világszenzáció erejével hatnak! De miért van ez a nagy megdöbbenés? Ha a múlt század emberének arról beszéltünk volna, hogy egy évszázadon belül a Holdon fogunk járni, az teljesen hihetetlennek tartotta volna állításunkat. Az, hogy a kézzelfogható anyag mellett egy „ellenanyag” is létezik, szinte abszurdnak látszott. El sem lehetett képzelni, hogy képeket lehessen átvetíteni a tengeren túlra. A múlt század emberére a rádió és az űrrepülés lehetősége szintén csak fantáziaként hatott, mert ellentmondott akkori „biztos tudásukénak. Hiszen a Francia Akadémia két századdal előbb még kategorikusan kijelentette, hogy a levegőnél nehezebb tárgy nem repülhet. Azóta sok más „lehetetlenség” valósult meg. A jövő tudománya még számtalan meglepetést tartogat számunkra. A mi előrevetítésünk a jövőt illetően olyan rövidtávú, mint a vonalzóval húzott egyenes vonal, melyről határozottan állítjuk, hogy „egyenes”, pedig csak a földfelület görbületének a szegmense, és mint ilyen, valójában az ívnek egy része. Szűk látókörünkben azonban ezt nem észleljük. Ha a görbe alapból kiindult egyenest hosszú távra kivetítjük, akkor az, mint a kör tangense, az ívtől eltérő irányt mutat. Hubert Reeves, a közismert kanadai asztrofizikus úgy fogalmazta ezt meg „Malicome” c. könyvében, hogy a mi előrevetítésünk csak a valószínűségi horizont (probability horizon) keretén belül érvényes. A tudásunk sok új felfedezése ellentmondani látszik az előzőknek, habár ez sokszor csak látszat. Az alapjában téves nézetek, mint a szférák zenéje, vagy a rádióhullámokat vezető éter, mind feledésbe mentek már. Azok a tételek viszont, melyek alapjukban helyesek, azok csak átértékelődnek. Az újabb felfedezés nem csökkenti, hanem kiterjeszti annak érvényességét, és egyben új irányával szélesebb alapokra fekteti azt. Például a Newton által lefektetett égitestek mechanizmusa nem dőlt meg az Einstein-féle relativitáselmélet bevezetésével, csak szélesebb alapokra terjedt ki. Az új felfedezés, bár régi ismeretünk revideálására kényszerít, de nem szükségszerűen hazudtolja meg azt, amiből kiindult. A búzamag, mikor kicsírázik, még mindig ugyanaz a szubsztancia, mint volt, de ugyanakkor az élet erejétől hajtva egy minőségileg fejlettebb formában bontakozik ki. Ezen a ponton az élet megjelenésénél a fejlődéssel kapcsolatban elérkeztünk arra a pontra, ahol az egyre szélesedő tudáskor horizontjának észlelésével egy új kérdés merül fel: „Hogyan viszonyul az érző, kétkedő, kereső, belső igazságérzetével, öntudattal és önértékeléssel megáldott (vagy megvert) EMBER SZEMÉLYISÉGE, ezekhez az új tudományos ismeretekhez?” Mert végül is, ha ezt a viszonyt nem tudom önmagam számára tisztázni, akkor minden tudás-kiszélesedés, minden újabb megdöbbentő megállapítás értelmetlenné törpül. Ha nem tudjuk bensőségünket kielégíteni úgy, hogy értelmet adjon egyéni személyes életünknek, akkor minden törekvésünk, kutatásunk és töprengésünk úgy pattan szét, mint egy buborék. A sokszor életcélként emlegetett „boldogság” egy olyan fogalom, mint az üres edény. Az edény űrtartalma lehet változó nagyságú, de tartalmának értéke nem a mennyiség, hanem a minőségtől függ. Mindenki más tartalommal töltheti meg ezt az edényt. Van azonban egy általánosan elfogadott, de nem definiálható minőségi érték, amit köznyelven ",,ERÉNY"-nek nevezünk. Csak ez töltheti ki értékkel ezt az űrt. Ez egy szubjektív alanyiságra épülő meghatározás, és mégis egy általánosan elismert értékformula. Új Hevesi Napló 61
