Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 1-6. szám (2001)
2001 / 2. szám - VERS, PRÓZA - T. Ágoston László: Eltékozolt évek
állványokat. Kezdetben ez a munka is tetszett neki. Igaz, olykor hajnalig görnyedt a rajztábla fölött, de látta maga előtt a megújult, másszagú házakat, és ez boldogsággal töltötte el. Reggel fiityörészve nézte a maltert keverő kőműveseket, és estig buzgón dolgozott velük. Egyik nap összefutott a Rákóczi úton egy volt évfolyamtársával. Nagyon megörültek egymásnak, beültek a legközelebbi sörözőbe, és elmesélték, ki mit csinál mostanában, mit tud a régi barátokról. Amikor P. a tatarozásról beszélt, a másik megkérdezte, mennyiért vállalta. Megmondta.- Bagóért dolgozol, öregem... - húzta el a száját a barátja. - Nálam egy kezdő kőműves keres ennyit. No, de hát ilyen világban élünk... Az érvényesül, aki jobban be tudja csapni a másikat. P. kezében megállt a söröspohár. Apja jelent meg lelki szemei előtt, amint a két zörgő csontú gebével végighajt a falu főutcáján. Másnap magához hívatta az igazgató.- Csak azért kérettelek - mondta -, mert a belső tatarozási tervedet a Tömöri nevére írattam. Gondolom, jó, ha tudod, nehogy később probléma adódjon belőle. Sokat segített nekem ez az ember az adóhivatalban... Jár neki a tíz százalék. Kőműves munkát csak nem írathatok a szerződésébe...- Tervezést igen? - csattant föl P.- Hmm... - villant meg az igazgató szeme. - Nem is tudtam, hogy ennyi önérzet szorulhat egy munkanélkülibe... Kár... Azt hittem, szót tudunk érteni... A kávéházban még kevesen voltak. Az ablaknál két idősebb hölgy kevergette a feketét, a boxban szerelmespár ölelkezett. Az egyik márványasztalnál forintot cseréltek dollárra. Suttogó hangjukat nem értette, de a mozdulataikból arra következtetett, hogy nézeteltérés lehet az árfolyam körül. A sarokasztalnál jólöltözött, középkorú férfi aktákat szedett elő a táskájából. Nyilván üzleti tárgyalásra készül... A pincér fehér szalvétával a karján, ugrásra készen támasztotta a pultot. Éppen nem volt dolga, a pultoslánnyal beszélgetett. Az ajtó közelében telepedett le, hogy rögtön észrevegye, ha megérkezik a vállalkozó. O azonban késett. Lassan itta a kávéját, minél tovább tartson, és szinte percenként leste az óráját. Húsz perc múlva fészkelődni kezdett. A pincér tekintetéből látta, hogy rendelnie kell valamit, vagy szedni a sátorfáját, mert ez nem az a hely, ahol órákig elücsöröghet a vendég az üres kávéscsésze mellett. A tárgyalás pedig alighanem kútba esett... Már éppen szólni akart, hogy fizet, amikor szinte tátva maradt a szája a csodálkozástól. Egy középkorú nő libegett be az ajtón olyan fenséges magabiztossággal, amilyennel az uralkodók szoktak elvonulni alattvalóik előtt. „Olga” csúszott ki a száján akaratlanul is első felesége neve. Legszívesebben visszaszívta volna a szót, elbújt volna az asztal alá, de nem tehette. A nő kacéran felé fordult, negédesen elmosolyodott, és hozzálibegtette illatfelhőjét.- Te vagy az, P. drágám? - mondta a kezét nyújtva. - Hogy kerülsz ide, ahol csak jobb emberek szoktak találkozni? P. nagyot nyelt, s körülnézett, hallotta-e valaki Olga sértő megjegyzését. Senki se figyelt rájuk, csak a pincér fordította el torz mosolyát.- Üzleti tárgyalásom lett volna - mondta -, de a jelek szerint késik a partnerem...- Nocsak?! - csillant föl Olga szeme. - Csak nem kezdtél bele valami sokat ígérő vállalkozásba? Nem ismerek rád! Te, az örök vesztő, mint üzletember? A végén még kiderül, hogy félreismertelek... Új Hevesi Napló 17
