Új Hevesi Napló, 10. évfolyam, 7-12. szám (2000)
2000 / 8. szám - VERS, PRÓZA - Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XXVI.
Bükkaljai ösvényeken XXVI. Az esztendő utolsó hetében jártunk már. A szóróra rendszeresen rájártak a disznók, amit elsősorban onnét láttunk, hogy a kukorica eltűnt róla, no meg nyomaikat is minden alkalommal láttuk. Sőt alaposan meg is vizsgáltuk, a nagy disznó lábnyomát keresve. De azt nem tudtuk felfedezni. Mivel lakóhelyünktől ez az erdőrész elég messze volt, sajnos nem tehettük meg azt, hogy valamikor a délelőtti órákban kiautózzunk, és akkor tegyünk etetőanyagot a szóróra. Pedig ez lett volna szerencsés, mert akkor estére semmiféle emberszag nem zavarta volna az ide érkező vadat. így azonban csak az a lehetőség maradt, hogy amikor a vadászat végén, a sötétedés után egy-másfél órával teljesen átfagyva lekászálódtunk a magaslesről, akkor öntöttük ki a kukoricát. Ha az azt követő órákban érkezett is vad, az bizony még a mi szagunktól elriadhatott, s csak valamikor úgy tíz óra tájban, vagy talán még annál is később óvatoskodott vissza éhségét csillapítani. A nagy disznó biztosan így tett. Mert annak a szimata a legapróbb emberre utaló, gyanús jelet is fogja, s számára az óvatosság mindenek előtt. A hebehurgyább, felelőtlenebb süldők ilyenkor megtorpannak, méltatlankodva fújnak is nagyokat, de ők azért csak rászaladnak a finom vacsorát kínáló szóróra, mert az ő tapasztalataik még szerényebbek, s náluk a korgó gyomor gyakran nagyobb úr, mint az elővigyázatosság. És amikor már, akár egyszer is emberszag zavarja meg a szóróra rájáró disznókat, a vadászat eredményességének esélyei erősen megcsappannak. Ilyenkor már nagyon kicsi az esély arra, hogy még lővilágnál érkezzen a vad, s ez az érkezés is rendkívüli óvatossággal történik. Ezekben a napokban nagyon kemény hideg volt. Mínusz tizennégy-tizenkilenc fokot jósolt a meteorológus is, és komolyan beszélt, mert volt szerencsénk meggyőződni igazáról. Csillagfényes, derült ég alatt, s jó kétarasznyi vastag hótakaró fölött ücsörögtünk a recsegőre fagyott, csupaderes magaslesen, s akárhány pulóvert és kötött hosszúnadrágot is húztunk magunkra, három óránál többet nem bírtunk ki szenvedés nélkül. Mert a mozdulatlan ücsörgés közben szép lassan csak átdermedt kezünk-lábunk, s egy bizonyos idő után már szabályosan fájt a hideg. Mindennap megfogadtam, hogy közvetlenül a sötétedés előtt ülök csak fel, de a szenvedély, a vágyakozás, az, hogy ott legyek az erdőben, a bizakodás, hogy hátha mégis hamarabb érkezik valami, minden alkalommal még a lővilág megszűnte előtt legalább egy órával felcsábított vagy inkább felkényszerített, felüldözött a magaslesre. Meg hát imádtam az erdő csendjét hallgatni, imádtam a hófehér Új Hevesi Napló 11
